A kegyelet

Az ember eltemeti halottjait. Ápolja sírjaikat. Mennyi virág, mennyi gyertyaláng, sírkő és koszorú?

Mindig ünnepélyes pillanat, amikor a gyászzene fönséges dallamától kísérve kormányfők róják le tiszteletüket, hálájukat azok előtt, akik meghaltak a hazáért, a világért, az emberiségért. Olyat tettek, olyat szenvedtek el, mely több volt részükről, mint puszta kötelesség.

A kegyelet tisztelet és hála együtt. Kegyelet illeti meg azokat is, akiknek életünket köszönhetjük. Szüleink. Nagyszüleink. Őseink.

Tisztelettel áthatott hálát érdemel mindaz, aki írni, olvasni tanított. Aki szellemi szemünket nyitotta ki vagy éppen erkölcsi kincsek birtoklásához segített. Aki nevelt szóval és példával.

A kegyelet őrzi és ápolja a hagyományokat, melyek visszavezetnek a múltba. A kegyelet érzései, mint hajszálgyökerek a múltból, éltetik a jelent és a jövőt.

Csak az az ember nem hontalan, aki tudja, kiknek az utóda, milyen történelemből lépett a ma színpadára. 

A kegyelet meghatódottság, nemes elfogódottság. Nagyon emberi érzés. A kegyelet emberségünk értéke. Ápold a szívedben.

Álltál már hősi emlékművek előtt megilletődve? Szeretteid sírján gyertyát gyújtasz, de fellángol-e benned a tisztelet és a hála? Énekled a Himnuszt -a kegyelet hazád felé lelkedben él-e?

A kegyelet megóvja szívedet, hogy szüleid, őseid fölött könnyelműen ítélkezz. A kegyelet áthat belülről, és bár tanárjaidhoz "öregedel", fiatal marad értékelésedben a tisztelet, a hála irántuk.

Sok van, ami az állatvilág fölé emeli az embert. A kegyelet erénye különösen. A kegyelet sajátosan emberi tulajdonság. 
Emberségedből nem hiányozhat.