Robert Niederholzer-Élete a tanítás

Robert Niederholzer

Hyrum W. Smith-

Robert Niederholzer

Ha végiggondolom, kik voltak nagy hatással az életemre, mindenképpen meg kell emlékeznem Robert Niederholzerről. Hawwaii szegetén nőttem fel. Apám és anyám 1946-ban költöztek a szigetre, amikor még csak kétéves voltam. Apámat kinevezték a Hawaii Egyetem Kommunikációs Tanszékének vezetőjévé. Azt terveztük, hogy két évet töltünk Hawaii-n, majd visszatérünk az Egyesült Államokba, apám pedig az Utah Egyetemre, ahol korábban dolgozott. De családom végül annyira beleszeretett Hawaii-ba, hogy röpke harminc évre ottragadt a szigeten. Én pedig egészen a középiskola végéig Honoluluban éltem.

A középiskola elején apám csereprogram keretében egy évet tanított a New York Egyetemen. A két egyetem úgy látta, hogy az ilyen "szellemi keresztezés" - azaz hogy két tapasztalt professzor egy évre állást és otthont cserél egymással - jót tesz a programnak. Így első gimnáziumba a Bayside High School-ba jártam. Ha tudni akarod, hogy mi a kultúrsokk, akkor próbáld meg utánam csinálni, amire első gimiben apám csereprogramja miatt kényszerültem.

E tudod képzelni, mit éreztem, amint a háromszáz fős honolului középiskola után beléptem a négy és félezer fős New York-i állami középiskola kapuján? Kemény tapasztalat volt. Amikor aztán visszatértünk Hawaii-ra, új osztályfőnököm lett. Egy új tanár, aki akkor került az iskolába. Nem helyi lakos volt. Ő is az Államokból jött a szigetre. Robert Niederholzernek hívták.

Hozzám hasonlóan több osztálytársam is "ki volt akadva", amiért olyan osztályfőnökünk volt, aki nemrég jött az iskolába. Ráadásul nem is a szigetről, hanem az Államokból. Micsoda szörnyűség! Persze rövid idő alatt rájöttünk, hogy ez a Robert Niederholzer tulajdonképpen nem is olyan rossz ember. Sőt. Egészen más, mint a többi tanár. A középiskola végéig a tanulás nem tartozott fő tevékenységeim közé. Örültem, ha közepes átlagot tudtam teljesíteni. Minden más érdekelt, ami nem a házi feladat, a vizsgák vagy "a középiskolába szokásos és javasolt teendők" címszó alatt futott. Például komolyan sportoltam: kosaraztam, softballoztam, úsztam, teniszeztem, és alkalmanként még futóversenyekre is eljártam. Osztályelnökként az iskolai "politikában" is igen aktív szerepet vállaltam. Csak egy dolog zavart: hogy be kell járni órákra.

A középiskola második felét megelőzően szinte alig olvastam. Egyszerűen nem szerettem olvasni. Semmi élvezetet nem találtam a könyvekben. Mivel lassan olvastam, a kevés élvezet is túl lassan jött volna..

Mr. Niederholzer azonban mindent megváltoztatott. Segítségével életemben először megéreztem azt az örömöt, amit az ember könyvekből való önálló tanulással nyerhet. Csak azért kezdtem olvasni Bruce Catton klasszikus trilógiáját, a The History of Civil War-t (A polgárháború története), mert Niederholzer ragaszkodott hozzá. Ekkor kezdtem lelkesedni a polgárháború történelméért.

Teljesen beleszerettem Amerika korabeli történelmébe. Ez a "szerelem" azóta is tart. Bármerre is visz az utam, mindig ellátogatok az összes lehetséges csatamezőre, amelyekről akkoriban oly sokat olvastam.

Számomra lenyűgöző volt figyelni Niederholzer módszereit. Ő ugyanis nem azt mondta: "Hé, azt hiszem, neked tényleg el kéne olvasnod ezt a könyvet, Hyrum." Ehelyett azt mondta: "El fogod olvasni ezt a könyvet. Van rá öt napod!" Volt benne valami határozottság. Ragaszkodott hozzá. Első időben csupán félelemből kezdtem hozzá a könyvekhez, de mire eljutottam a második vagy harmadik fejezethez, általában már teljesen lebilincselt az olvasnivaló. Szerintem ő tudta előre, hogy ez fog történni. És azt is tudta, hogy el fogom végezni a nekem szánt feladatokat. Amikor kiolvastam egy könyvet, rögtön kaptam egy következőt. Egy év alatt szerintem több könyvet olvastam el, mint iskolai pályafutásom egész addigi ideje alatt.

Akkoriban kezdett számomra világossá válni egy mondat, amit apám még akkor mondogatott, amikor kicsi voltam. "Gondolataid nem lehetnek mélyebbek annál, mint amekkora szókinccsel rendelkezel." Niederholzer óráira készülve arra is rájöttem, hogy a szókincs gyarapításának legjobb módszere az olvasás. Ha számodra ismeretlen szóba botlasz, megnézed a jelentését a szótárban. Így rögtön világossá válik, mit is akart mondani vele a szerző. Én is lekezdtem utánanézni az ismeretlen szavaknak. Szókincsem pedig ezzel párhuzamosan egyre csak nőtt. (A szókincsről jut eszembe, állítólag Winston Churchill rendelkezett a valaha ismert nagy személyiségek közül a legnagyobb szókinccsel. Tanulmányok pedig nemrégiben arra mutattak rá, hogy a valóban sikeres emberek egyik tulajdonsága a nagy szókincs.)

Robert Niederholzer nem volt az a "beszélgetős" tanár. Néha kifejezetten dühített azzal, amilyen nyomást ránk gyakorolt. Volt, hogy azt hittem, kizárt dolog, hogy minden kötelező olvasmánnyal végezzek. Ő viszont érezte, hogy hol húzódnak a határaim. És csak odáig terhelt, egy kicsivel sem tovább. Feladatokat adott, és követelt.

Érdekes visszagondolni egy ilyen tapasztalatra. Most már nagyra becsülöm őt, amiért tudta jól, hogy mire van szükségem, és hajlandó volt energiát fektetni az állandó noszogatásomba. Ha visszagondolok, valószínűleg nagyon szeretett engem, ahogy nagyon szerette az összes osztálytársamat is.

ezt onnan gondolom, hogy mi mindenre volt hajlandó értünk. Számára az osztályfőnökség nem csupán napi hétórás elfoglaltság volt. Sokszor telefonon konzultáltunk vele. Gyakran tartott családlátogatást, de mi is sokat voltunk nála. Kirándulásokra is sokszor mentünk együtt. Mindent megtett annak érdekében, hogy megértsük, micsoda hatalom birtokosai vagyunk: a gondolat erejének birtokosai.

Kahlil Gibran szavait idézve a The Prophet (A próféta) című könyvéből,

" A jó tanító nem saját tudásának gyümölcseit osztja meg tanítványaival, hanem megmutatja nekik, hogyan arassák le saját gondolataik gyümölcseit."

Robert Niederholzer pedig mestere volt a tanításnak. Szenvedélye és elkötelezettsége egész életemre hatással volt. A középiskola második évétől kezdve szinte más ember lett belőlem.

Ha visszagondolok, Robert Niederholzer pontosan tudta, ki ő, és mit akar ezen a Földön. Így tudott segíteni engem és társaimat, hogy mi magunk is megtaláljuk saját válaszainkat ezekre a kérdésekre.