Az elnémíthatatlan szó az ősi vágy hangja irodalmi vallomásokban

Meg nem halhatok én

XX.sz.-i ábrázolás

Horatius (Kr. e. 65 – Kr. e. 8) korának legnagyobb lírikusa, római költő, halhatatlanságát így vallja:

„Emléket hagyok itt, mely ércnél maradandóbb
s a királyi gúlák ormánál magasabb,
éhes záporeső, bamba-dühös vihar
el nem döntheti ezt, állja végtelen
évek hosszú sorát s a rohanó időt.
Meg nem halhatok én. Azt ami bennem jobb
sír se födheti már: átnövök az Időn,
 nőve hírben”

Nyilván művére büszke, de ami benne jobb, átnő az Időn.
Kosztolányi Dezső fordítása mellett ismerjük meg Devecseri Gábor fordítását a kulcsmondatot illetően:

„Meg nem halhatok én teljesen: elkerül
Téged, síri folyó, jobb felem”

Bedé Anna fordítása pedig az alábbiakban adja vissza Horatius meggyőződését:

„Jobb részem nem enyész, szellemem él tovább.”

A több mint kétezer éves versben az ember vágya szólal meg: túlélni a halált.
– Mi képesek vagyunk kevesebbre vágyni?

Visszatérni a kikötőbe

Dante (1265-1321) olasz költőóriás a VENDÉGSÉGBEN című tudományos, bölcseleti írásában az emberi életkor szakaszairól értekezik. Szerinte az utolsó életkorban a nemes lélek két dolgot végez:

„az egyik szerint visszatér Istenhez, vagyis abba a kikötőbe, amelyből elindult, ennek az életnek tengerére szállt, a másik dolog az, hogy megáldja a megtett utat, mert hiszen egyenes, jó út volt, mentes a vihar keserű megpróbáltatásaitól... Teljes szívvel és igyekezettel az Istenhez kell megtérnünk, úgyhogy ama kikötőbe teljes szelídséggel és békével érkezzünk... És amiként azon ember elé, aki hosszú útról tér meg, mielőtt belépne a város kapuján, elébe járulnak polgártársai, így a nemes lélek elé sietnek és kell is, hogy siessenek az örök élet polgárai, és jó tettei és szemlélődése fejében teszik ezt, ugyanis miután Istenhez megtért, és megtisztult a földi dolgoktól és gondolatoktól, látni véli azokat, akik szerinte Isten közelében vannak.”

Dante értekezése jól bemutatja az odatúli életbe való meggyőződését. Írása nem a vágy hangján szól, hanem mint egy természetes tényről, miszerint az ember idős kora után átlépve a halál küszöbét, „kikötőbe” ér, és fogadják az örökvilág polgárai. A halhatatlan, örök életbe vetett hite magyarázza meg, hogyan is születhetett meg benne, általa az ISTENI SZÍNJÁTÉK, melyben képzeletének színeivel mutatja be a mennyet, a tisztítóhelyet és a poklot.
Meggondolása szerint, amint az isteni szeretet örökkévaló, hasonlóan e szeretet tárgyának is örökkévalónak kell lennie.

Akár egyetértünk Dantéval, akár nem, feltartóztathatatlanul a kikötő felé tartunk.

A szív égi szerelemre vár

Michelangelo (1475–1564) „halhatatlan” festményeket, szobrokat hagyott maga után. Csak Rómába kell elmenni és csodálattal megbámulni alkotásait. „Az Utolsó ítélet.” „Piéta”. „Mózes”. És ő tudta, hogy művei évszázadokra készültek. Tudta, „fennmarad” az emberiség emlékezetében. De ez kevés volt neki.

„Az életem futása végetér.
Gyarló bárkám a tengeri viharból
Immár a közös kikötőbe tart, hol
Rosszat s kegyest a bíró számra kér. 

Látom már: izzó képzelet, ki cél
s bálvány vagy, mit művészet parancsol,
az ember érted tétován barangol,
és balga vágya szinte semmit ér! 

Mit adsz szerelmi vágy, vidám igéző,
ha kétfelől közéig két halál,
egy biztos, egy könyörtelen rivall rád?
Nyugtot nem ad már ecset, se véső,
a szív csak égi szerelemre vár,
 mely a kereszten int, kitárva karjait.”

Égi szerelmet várhatott, vágyhatott volna‑e Michelangelo, ha nem érzi: személye halhatatlan?!