Előszó

-Suttogások és kiáltások - Előszó-

Az elnémíthatatlan „szót” halljuk?

A Nobel-díjas lengyel költő ÉRTELEM című versében arra gondol, ha meghal, meglátja a „világ bélését”.
A felfoghatatlant is megérti. Megismeri a másik oldalt, a megfejtésre váró valóságot.
Amint olvassuk ezt a kijelentő módban közölt állítást, jó érzés fog el, hiszen mi mást szeretne az ember, mint tudni a halálon túli valóságot. Ám, nem sokáig tart ez a melengető érzés, ha a második lehetőségnek ad helyt.
„És ha nincs is belseje a világnak?” Ha a jelenségek, akár a rigó is nem jel, hanem rigó csupán? A változások semmi értelmet nem követnek, és a föld is csak föld. És más nincs. – Egyik felvetésére sem mond igent (ebben a költeményében!), hanem megállapít egy tényt.

„Még ha így volna is, megmaradt azért
Egy porlandó ajkak ébresztette szó,
Mi fáradhatatlan hírnökként rohan és rohan
A csillagközi űrön, pörgő galaxisokon át
 És kiáltoz, tiltakozik, üvölt.”

Ez a Czeslaw Milosz által emlegetett, halandók ajkán ébresztett szó akár van halálon túli élet, akár nincs, kiáltoz, hogy legyen, tiltakozik esetleges nemléte miatt, szinte üvölt, ősi ösztönnel igényli a halhatatlan életet. Gyakran csak csöndesen suttog. És ez a szó elnémíthatatlan az egyes emberben és az emberiségben. Tanúskodik erről a szívünk, tanúskodik mind az ember szellemtörténete, mind a vallástörténet.
Észrevesszük? Találunk „szót”, van néhány „szavunk” annak megválaszolására, amit ez az egyszerű kérdés tesz föl: ÉS AZUTÁN?

És azután?

Több változatban ismert az a „tanmesének” szánt párbeszéd, amelyet ismét érdemes átgondolnunk.
A párbeszéd az alig múlt tízéves Tanítvány és a Mester között folyik.

– Mi a jövőd, mit tervezel? – kérdi a Mester.
– Elvégzem az általános iskolát, középiskolába megyek, leérettségizem.
– És azután?
– Pályát választok. Még nem tudom, szakmát tanulok-e, vagy egyetemre jelentkezem. Vonz a jogászi pálya.
– Az egyetem elvégzése után mi lesz?
– Dolgozom. Ismétlem, vagy egy szakmában, vagy jogászként. Munkámat az emberek hasznára szeretném végezni.
– És azután?
– Biztos szerelmes leszek. Társat keresek, családot alapítunk, reménykedem a boldogságban.
– És azután?
– Mi hárman vagyunk testvérek. Szeretném, ha több gyermekem lenne, akiket felnevelünk, taníttatjuk őket.
– És azután?
– Sokat kérdez Mesterem, de válaszolok. Majd nyugdíjba megyek, és élvezem a gondtalanabb életet, mint nagymamám, talán még könyvet is írok, mint nagyapám.
– És azután?
– Azután, azután ... Nem túl sokat kérdez tőlem? – Azután jön az időskor, a betegségek gátjait kell átugornom és, és természetesen majd megérkezik a halál.
– És azután? – kérdi a Mester, ám hangsúlyában inkább felkiáltójel van, mint a kérdezés jele.
– Ezen még nem gondolkoztam – válaszolja némi bizonytalanság és meglepődés után a tanítvány. – Most nincs rá válaszom.

Nekünk van? Kinek van válasza a kérdésre: mi következik a halál után? Pusztulásba zuhan halandó voltunk, vagy halhatatlanok vagyunk? Van válasz. Szavainkban is ez szólal meg: bennünk rejlő ősösztön mutat feléje.

A „szó” forrása: vallási ösztön, vallási érzék

Az ember tudja, hogy meghal, egyedül az ember az élőlények közül. Ám az emberben kinyílik egy bizalom és csak az emberi szívben: nem enyészik el teljesen, halandó élete halhatatlan.

Miből ered ez a bizalom? Ősösztönből.

Ösztön. Ősösztönök bennünk, amelyek az életet szolgálják. Éhség, szomjúság, önfenntartás, társkeresési elemi erő, hiszen magának senki nem elég, kell valaki más, és vele eggyé ölelkezve teljesebbé lesz élete, és ölelésükből új élet születik.

 Ezek az alapvető ösztönök az embert nem csapják be. Rendes körülmények között van élelem, tehát az éhség nem hiábavaló; van társ, akire rátalál, stb.
Mindezek mellett „van az emberi szívben egy törekvés a végtelenbe, az örökkévalóba” – tanítja Prohászka Ottokár, és nevén is nevezi ezt a törekvést: vallási ösztön. Thomas Merton ezt az elemi erővel jelentkező vágyat alapvetőbbnek véli, mint a testi szükségletet.

 „Bármennyire is hangoztatjuk – tanítja tovább Prohászka Ottokár –, hogy a keresztény hit az apostol szavai szerint „rationabile obsequim”, vagyis „okos szolgálat”, mely ésszerűen indul, értelmes belátástól sugalmaztatik: mégsem szabadna félnünk annak hangoztatásától sem, hogy van pszichológiai szükségletünk, van vallási ösztönünk, és ennek gyökere természetesen az érzésben van.” 

Az pedig köztudott, hogy az érzés általánosabb megnyilatkozása az életnek, mint az értelem. Így érthető és tapasztalható minden emberben váltakozó erővel ugyan, de mégis minden emberben megjelenő törekvés a halhatatlanság után, vágy: élni a halál után.


Az eddig leírtak alapján nem lepődünk meg azon, hogy a valláspszichológusok állítják az emberben működő sensus numinis jelenlétét.

A Numinosum mindaz, ami meghaladja az embert, a titokzatos Valóság, az isteni Valóság, egy Másvilág. Az ember a benne működő vallási érzékkel istenséget sejt, Istent remél, másvilágot érez. 

Ezzel az alapélménnyel tudata szembeszállhat, tagadhatja sejtése valóságát, vagy igent mond rá, hiszi és bízik abban, nem csapja be ösztönének jelzése. Igent mond vagy nemet, de közömbös nem maradhat vele szemben. (Vajon az éhező ember érzett éhségével közömbös maradhat, képes nem törődni éhével?!)

 Ösztön, érzés, vágy — nem szabad lebecsülni egy „csak” szóval. Hiszen lélektani tény, hogy teljesen ismeretlen után nem vágyunk. Érzés, vágy, elemi ösztön akkor mozdul az emberben, ha előbb a tudatban megjelenik valami tartam, amely kiváltja az érzést, vágyat ébreszt és elérésére serkenti az ösztönt.
Schütz Antal találóan állítja, hogy

„a másvilágra az ember bizonyos elődleges ösztönös jellegű tevékenységgel talál rá, mint csecsemő az anyai emlőre.”

És azután? – tette fel a Mester tanítványának a kérdést. Ha más nem, az ember önmagának teszi fel, és személyes halhatatlansága izgatja.

A mély emberi érzések, minden embert foglalkoztató kérdések, a szívben jelentkező emberi vágyak hivatott megfogalmazói, kifejezői az írók, a költők. Amit az átlagember szavakba nem tud tömöríteni, azt ők elmondják.

Most nézzünk az irodalom tükrébe, miként írnak erről az írók, a költők.Írásaikban miként jelentkezik a halhatatlanság utáni vágy, miként a halált követő életbe vetett bizonyosság.


(Kérem, az idézett szövegekben nem az alkotói „hiúság” jelenik meg csupán, miszerint műveikben remélik, hogy halhatatlanok lesznek, hanem inkább a személyes halhatatlanság kérdése körül izzik keresésük küzdelme vagy bizalmuk öröme.)