MIKOR ÉR VÉGET A SZENVEDÉS?

Szerző: Veres Kriszta - vereskriszta.com

Amikor abbahagyod. Mikor érnek véget a drámák az életedben? Amikor kilépsz belőlük. Néhány évvel ezelőtt majd egy évet jártam pszichoterapeutához. Az egyik beszélgetésünkben azt mondta, hogy szeretek szenvedni. Ezen nagyon felháborodtam. Igaza volt. Egy csomó olyan hitrendszerhez ragaszkodtam, ami szenvedés- és küzdelem központú volt. Majd a hitrendszerem megváltoztatásával változtak a megéléseim.

Mondok egy példát erre. Évek óta viszek nyáron egy csoportot Glastonburybe. És évek óta bejárjuk a Tor – Glastonbury szent hegye – körül kígyózó hétgyűrűs labirintust. A hétgyűrűs labirintushoz mi Inanna alsó világba való alászállásának mítoszát kapcsoljuk. Ami egy gyönyörű történet, nagyon szépen mesél a transzformációról, aminek a labirintus is eszköze. De nem egy vidám történet, legalábbis mi nem annak értelmeztük. Inanna saját elhatározásából alászáll, megfosztatik ékességeitől, majd ebbe a túrába belehal, hogy aztán feltámadjon.

Évekig hajtogattuk azt a történetet, hogy igen, ez az igazi. Ez az áldott transzformáció, mi is elhagyjuk benne az álarcainkat, ebbe jól belehalunk, de sebaj, mert aztán milyen jó lesz. Tényleg, csak közben sem kell szenvednünk, közben sem kell, hogy rossz legyen. Hiszen mindez egy hitrendszer, ami ugyanazon a mintázaton alapul, mint Ádám és Éva almás történetét sújtó isteni ítélet. 

Ezt a szenvedéssel teli újjászületési folyamatot kapcsoltuk mi a labirintushoz, és ennek megfelelően a transzformációs folyamataink azzá is váltak. Sőt. Emlékszem, hogy olyan 5-6 éve Brian milyen nagy szenvedéllyel ecsetelte, hogy legalább egyszer mindenki elesik a Tor körüli labirintus bejárásában, meg fel akarja adni, de nem szabad, mert akkor benn ragad és összekeveredik az élete. És persze ennek megfelelően abban az évben igazi tortúrává változott a labirintus bejárása. Majd az évek folyamán egyre könnyebbé vált.

Miért? Mert nekem kezdett elegem lenni, a nagyon magasztos, de egy idő után unalmas szenvedéseimből, és felébredtem arra, hogy a dolgok milyenségét az én arról alkotott gondolataim határozzák meg. Ezért egyszer csak megjelent a labirintus bejárásánál Inanna egy másik története is. Ebben a történetben Inanna a kertjében, hátát almafának döntve önmagában gyönyörködik. Nem szenved, nem küzd, egyszerűen jól érzi magát. Hosszú ideig Inanna két mítoszát külön kezeltem, majd egyszer csak felébredtem arra, hogy a történeteteket egymás mellé is lehet tenni, és akkor az addigi drámából eltűnik a szenvedés és csak az élet szépséges tánca marad.

Minden mítosz arról mesél, hogy az emberek abban az időben, amikor keletkezett hogyan látták a világot. A Biblia teremtéstörténete ugyanúgy egy mítosz, mint a többi teremtéstörténet. Egyik sem abszolút igazság, mert az túl van a történeteken, szavakon, formákon, és az összes történet semmivé válik benne, és számtalan történet tud belőle formát ölteni. És pont ezért mindegyik megmutat nekünk valamit az EGYről. Ádám és Éva története például azt, hogy az Édenkert túl van jón és rosszon – hiszen az alma előtt az nem létezett az emberpár számára -, túl van a szétosztottságon, azzal, hogy elhisszük a dualitást magunkat űzzük ki onnan. De vissza is találhatunk, csak ki kell lépnünk az elméből, ami mindent osztályoz.

És csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy Jézus már kétezer éve leszállt a keresztről, és minket is megváltott. Akár meg is pihenhetnénk ebben.

„Amikor már nem bírod a szenvedés vég nélküli köreit, elkezdesz fölébredni…Ha már felébredtél, akkor nem veszel el a gondolkodásodban, hanem felismered, hogy te a gondolkodás mögötti tudatosság vagy.” (Eckhart Tolle- ÉLJ A JELENBE)