MAGYAR VAGYOK

Petőfi Sándor

1847

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám

Az öt világrész nagy terűletén.

Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,

 Ahány a szépség gazdag kebelén.

Van rajta bérc, amely tekintetet vét

a Kaszpi-tenger habjain is túl,

És rónasága, mintha a föld végét

Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,

Mint hegedűink első hangjai;

Ajkamra fel-felröppen a mosoly,

De nevetésem ritkán hallani.

Ha az öröm legjobban festi képem:

Magas kedvemben sírva fakadok;

De arcom víg a bánat idejében,

Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át 

A múltnak tengerén, ahol szemem

Egekbe nyúló kősziklákat lát,

Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.

Európa színpadán mi is játszottunk, 

S mienk nem volt a legkisebb szerep;

Úgy rettegé a föld kirántott kardunk,

Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?

Holt dicsőség halvány kisértete;

Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar

-Ha vert az óra - odva mélyibe.

Hogy hallgatunk! A második szomszédig

Alighogy küldjük életünk neszét.

S saját testvérink, kik reánk készítik

A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,

Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!

Itt minálunk nem is hajnallik még,

Holott máshol már a nap úgy ragyog.

De semmi kincsért s hírért a világon

El nem hagynám én szülőföldemet,

Mert szeretem, hőn szeretem, imádom

Gyalázatában is nemzetemet!