2012. október 19., péntek

Kényszerít vagy tanít az élet?



A napokban két beszélgetésből is oda lyukadtunk ki, hogy az illető mennyire nem bírja, ha rá van kényszerítve tettekre, vagy bele van kényszerítve helyzetekbe, állapotokba. Az egyikük azt nem bírja, ha más szabja meg neki, mit csináljon, vagy akár csak olyan helyzetbe sodorja, amelyekben neki nem marad más választása.

A másikuk már megírta itt a weboldalon a kérdését, miszerint: Kényszeríthetik-e a lelket arra, hogy leszülessen oda és akkor, ahova nem szeretne?

Ezek kapcsán feltettem a kérdést magamnak is: Mi dolgom nekem a kényszerítéssel? Van ezzel valami bajom netán?
Elsőre azt válaszoltam, hogy nincs. Aztán lassan derengeni kezdett, hogy például mennyire nem szeretek olyan munkát csinálni, ami kötelező, de nekem éppen nincs hozzá kedvem!
Úgy kerülöm az ilyen helyzeteket, ahogy csak tudom, arra hivatkozok, hogy erre az alkotói szabadságra, a jó közérzetre nekem szükségem van a jó teljesítményhez.

Márpedig az igazság az, hogy ez a kényszeres menekülés a kényszer elől, az igazi rabságom!

Ha el tudnám fogadni a kényszert, akkor nem is fájna annyira! Ha felismerném a kényszerben, hogy az egy erő, egy irány, egy változás, amit az élet erősen javasol, akkor kiderül, hogy nem is azzal van baj, hanem azzal, hogy nem látom be, hogy az esetleg az én érdekemet, fejlődésemet, tapasztalásomat szolgálná, ezért nem akarok engedni neki.

Persze van olyan helyzet is, amikor pont azt kell megtanulnom a helyzetből, hogyan kell nemet mondani, hogyan kell megtartani a saját irányt, akaratot másokéval szemben. Ilyenkor ez csak egy próbatétel, amelyben azt tanulod, hogy a saját utadat járd, ne másoknak akarj megfelelni, ne másokat szolgálj és legfőképpen bízz magadban!

Hogy pontosan melyik a tanulni való, engedni vagy ellenállni kell az adott kényszerítésre reagálva, azt Neked kell felismerned, állandó recept erre sem létezik.
De azért van egy kis trükk, ami segíthet Neked:
Ismerd fel, hogy a két tanulni való közül melyikben vagy tapasztaltabb, tudatosabb az adott témát illetően! Ha ezt tudod, akkor valószínűleg pont a másikra akar rávezetni, megtanítani az élet, hiszen ahhoz nem értesz még eléggé.

Én szabadságban, határaim megvédésében jó vagyok. De a kényszer elfogadásában, az önátadásban mindenképpen fejlődnöm kell!

Forrás anyag: husztisanyi - onmegvalositas.hu

2012. október 12., péntek

A BIRTOKLÁS ILLÚZIÓJA

-Eckhart Tolle: ÚJ FÖLD-

1. rész

„Birtokolni” valamit – mit jelent ez valójában? Mit jelent valamit az „enyémmé” tenni?

Ha New York egyik utcáján állva rámutatsz egy hatalmas felhőkarcolóra, és azt mondod:
„Ez az épület az enyém”, akkor vagy nagyon gazdag vagy, vagy téveszme áldozata, vagy hazudós. Mindhárom esetben olyan történetet mesélsz, amelyben az „én” gondolatforma és az „épület” gondolatforma egybeolvad. Így működik a tulajdonlás mentális fogalma. Ha mindenki egyetért a történeteddel, akkor lesznek aláírt okmányok, amelyek az ő egyetértésüket igazolják. Gazdag vagy. Ha senki sem ért egyet a történeteddel, akkor pszichiáterhez küldenek. Téveszmétől szenvedsz, vagy kényszeres hazudozó vagy.

Fontos ebben felismerni, hogy a történetnek és a történetet alkotó gondolatformáknak – akár egyetértenek azzal az emberek, akár nem – az égvilágon semmi köze ahhoz, aki te vagy.
Még ha egyetértenek is veled a többiek, végső soron az akkor is csak fikció (kitaláció).
A halálos ágyukig, és amíg a köröttük levő valamennyi külső dolog hirtelen véget nem ér, sokan nem fogják fel, hogy valójában egyetlen dolognak sem volt soha semmi köze ahhoz, akik ők valójában. A halál közelében a birtoklás egész fogalma végső soron jelentés nélküli valamivé lepleződik le. Életük utolsó pillanataiban ezt követően azt is megértik, hogy amíg egész életükben a teljesebb éntudatot keresték, amit valójában megtalálni áhítottak – Létüket –, az történetesen mindig is ott volt, ám csaknem teljesen elhomályosította előlük a dolgokkal való azonosulásuk, ami végső soron az elméjükkel való azonosulást jelenti.

„Boldogok a lélekben szegények – mondta Jézus –, mert övék a mennyek országa.” 

Mit jelent a „lélekben szegények” kifejezés? Azt, hogy nincs belső teher, nincsenek azonosulások.
Sem dolgokkal, sem olyan mentális fogalmakkal, amelyekben éntudat lenne.
És mi a „mennyek országa”? A Lét egyszerű, ám mély öröme, ami akkor található meg, ha elengeded az azonosulásokat, és „lélekben szegénnyé” válsz.

Ezért lett a minden tulajdonról való lemondás – Keleten és Nyugaton is – ősi spirituális gyakorlat.
A tulajdonról történő lemondás azonban nem szabadít meg automatikusan az egótól! Ez esetben ugyanis az ego úgy próbálja meg bebiztosítani az életben maradását, hogy valami mást talál, amivel azonosulhat. Például az önmagadról alkotott azon ember énképét, aki már túllépett minden anyagi tulajdon iránti érdeklődésen, és ezért magasabb rendű, spirituálisabb, mint a többiek. Akadnak olyan emberek, akik minden vagyonukról lemondtak, mégis nagyobb egóval rendelkeznek, mint néhány multimilliomos.

Ha elvonsz egyfajta azonosulást, az ego majd gyorsan talál egy másikat. Amíg identitással rendelkezik, az egót végső soron nem érdekli, hogy mivel azonosul. A fogyasztásellenesség vagy a magántulajdon-ellenesség csak újabb gondolatforma lenne, egy másik mentális álláspont, ami helyettesítheti a tulajdonnal való azonosulást. Lehetővé tenné számodra, hogy magadat jónak lásd, másokat pedig rossznak. Amint azt később megvizsgáljuk, az önmagadat jóvá, másokat rosszá kikiáltás az egyik legfontosabb egós elmeműködési minta, a tudattalanság egyik fő formája. Más szóval: az ego tartalma változhat; az elmestruktúra, amely az életben tartja, nem.

Az egyik tudattalan feltevés az, hogy ha a birtoklás fikciója révén azonosulsz egy tárggyal, akkor annak a materiális tárgynak a látható szilárdsága és állandósága nagyobb szilárdsággal és állandósággal ruházza fel az éntudatodat. Ez különösen igaz épületekre, de még inkább a földre, mert az az egyetlen olyan birtokolható dolog, amiről azt gondolják, hogy nem lehet elpusztítani. A birtoklás abszurditása még nyilvánvalóbb a földterület esetében. A fehér bőrűek letelepedése idején az észak-amerikai bennszülöttek a földtulajdont érthetetlen fogalomnak tartották. Így aztán elvesztették azt, amikor az európaiak rávették őket, hogy olyan papírlapokat írjanak alá, amik számukra ugyanilyen érthetetlenek voltak. Az indiánok úgy érezték, hogy ők a földhöz tartoznak, de a föld nem tartozik hozzájuk.

Az ego hajlamos egyenlőségjelet tenni a birtoklás és a Lét közé: birtokolok, tehát vagyok. És minél többem van, annál nagyobb mértékben vagyok. Az ego az összehasonlítások révén él. Amilyennek mások látnak téged, az a kép válik az énképeddé, a szerint látod önmagadat. Ha mindenki palotában lakna, vagy mindenki gazdag lenne, akkor a te palotád vagy a te gazdagságod többé már nem szolgálná éntudatod megerősítését. Ez esetben átköltözhetnél egy kicsiny házikóba, lemondanál a vagyonodról, és olyan módon szereznéd vissza az identitásodat, hogy magadat a többieknél spirituálisabb embernek látnád és mutatnád. Ahogy mások látnak, az válik számodra tükörré, ami megmutatja neked, hogy milyen és ki vagy. Az ego önértékelése a legtöbb esetben ahhoz az értékhez kötődik, amilyen értékűnek mások látnak téged. Szükséged van másokra, hogy tőlük éntudatot kapj. És ha olyan kultúrában élsz, amelyik az önértékelést alapvetően azzal méri, hogy mennyid és mid van, akkor, ha nem látsz át e kollektív téveszmén, arra leszel kárhoztatva, hogy életed hátralevő részében dolgokat kergess abban a hiú reményben, hogy azokban találod meg önmagad értékét és éntudatod beteljesedését.

Hogyan mondhatsz le a dolgokhoz való ragaszkodásodról? Meg se próbáld! Ugyanis lehetetlen. A dolgokhoz való ragaszkodásod viszont magától eltűnik, ha önmagadat már nem bennük igyekszel megtalálni. Addig pedig csupán légy a dolgokhoz való kötődésed tudatában! Olykor esetleg nem is tudod, hogy kötődsz valamihez – ami azt jelenti: azonosulsz azzal –, amíg el nem veszíted azt, illetve, amíg annak elvesztése nem fenyeget.
Ha ekkor aztán zaklatottságot, szorongást vagy hasonlót érzel, az azt jelzi, hogy kötődsz a szóban forgó dologhoz. Ha viszont tudod, hogy azonosultál valamivel, akkor az azonosulásod már nem teljes.

„Én az a tudatosság vagyok, amelyik tud arról, hogy kötődés történt.”

Ez a tudat átalakulásának a kezdete.


2012. október 6., szombat

AZ ELVESZETT GYŰRŰ

- Eckhart Tolle: Új Föld -


Amikor tanácsadóként és spirituális tanítóként embereket fogadtam, hetente kétszer meglátogattam egy asszonyt, akinek a teste telis-tele volt rákos daganatokkal. Negyvenes évei közepén járó iskolai tanárról beszélek, akinek az orvosok a legjobb esetben is már csak néhány hónapot jósoltak. E látogatások során olykor váltottunk egymással néhány szót, de többnyire csak csöndben ültünk, amelynek során átélte első bepillantásait abba a benne rejlő, nyugodt csöndbe, aminek létezéséről zaklatott tanárélete idején mit sem tudott.

Egy alkalommal feldúlt állapotban találtam: dühöngött és teljesen kiborult. „Mi történt?” – kérdeztem. Kiderült, hogy eltűnt a – számára nagy anyagi és érzelmi értéket képviselő – gyémántgyűrűje. Meg volt róla győződve, hogy az a hölgy lopta el, aki naponta néhány órát töltött nála, hogy gondját viselje. „Nem értem – mondta –, hogy lehet valaki ilyen kegyetlen és szívtelen, hogy ezt tegye velem?!” Megkérdezte, hogy szerintem felelősségre vonja-e a hölgyet, vagy inkább most rögtön értesítse a rendőrséget. Azt feleltem, nem tudok tanácsot adni, hogy mit tegyen, s inkább arra kértem, derítse ki, hogy életének jelenlegi pontján mennyire fontos számára egy gyűrű vagy bármi egyéb. „Nem érted! – mondta. – Ez a gyűrű a nagymamámé volt! Mindennap fölhúztam, amíg a kezem túlságosan föl nem dagadt. Több ez nekem, mint holmi gyűrű! Hát hogy ne borulnék ki?!”

Reakciójának hevessége s a hangjában hallgató harag és védekezés azt jelezte, hogy még nem vált eléggé jelenlevővé ahhoz, hogy magába tekintsen, és – reakcióját az eseményből kiemelve – mindkettőt szemügyre vegye. Haragja és védekezése egyaránt arra utalt, hogy az ego még mindig beszél belőle. Azt mondtam: „Fölteszek néhány kérdést, de ahelyett, hogy rögtön válaszolnál rájuk, figyeld meg, vajon meg tudod-e találni a válaszokat magadban! Minden kérdés után majd rövid szünetet tartok. Amikor válasz érkezik, az nem feltétlenül szavak formájában jön.” Azt felelte, hajlandó figyelni rám.
Megkérdeztem:
„Fölfogod-e, hogy egyszer el kell engedned ezt a gyűrűt, és talán nagyon hamar? Mennyi idő kell még, hogy készen állj elengedni azt? Kevesebb leszel-e, amikor elengeded? Kevesebb lett-e akkor a veszteségtől az, aki vagy?” Az utolsó kérdés után néhány percig csöndben maradtunk.

Amikor újra megszólalt, mosolygott, és békésnek látszott. „Az utolsó kérdés segített, hogy rájöjjek valami fontosra. Először az elmémhez fordultam válaszért, és az elmém azt felelte: ’Igen, persze, hogy kevesebb lettél! Megrövidítettek!’ Ezt követően újra megkérdeztem magamtól: ’Az, aki én vagyok, megrövidíttetett-e?’ Ekkor már inkább érezni próbáltam a választ, mintsem gondolni. És hirtelen képes voltam érezni a ’vagyokságomat’. Korábban ezt még sohasem éreztem! Ha képes vagyok ilyen erősen érezni a vagyokot, akkor az, aki vagyok, egyáltalán nem lett kevesebb! Most is érzem ezt, valami békéset, de nagyon élőt!”

„Ez a Lét öröme – feleltem. – Csak akkor tudod érezni, amikor kilépsz a fejedből. A Létet érezni kell. Azt nem lehet gondolni. Az ego azt nem ismeri, mert az ego gondolatból áll. A gyűrű valójában gondolatként élt a fejedben, amit összekevertél a ’vagyok’ tudatával. Azt gondoltad, hogy a ’vagyok’ vagy annak egy része a gyűrűben van.

Bármit is talál az ego, amihez hozzákötődhet, az csupán helyettesítője annak a Létnek, amit az ego nem képes érezni. Értékelhetsz dolgokat, és azok fontosak lehetnek a számodra, de valahányszor kötődsz hozzájuk, tudni fogod, hogy az az ego. És valójában sohasem a dologhoz, hanem egy gondolathoz kötődsz, amiben ’én’ vagy ’enyém’ van. Valahányszor teljesen elfogadsz egy veszteséget, túllépsz az egón, s akkor előemelkedik az, aki vagy, a ’vagyok’, ami maga a tudat.”

Így felelt: „Most megértettem Jézus egy mondását, ami korábban értelmetlennek tűnt számomra: ’Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is’.”

„Így igaz – mondtam. – Ez nem jelenti azt, hogy sohase zárd be az ajtódat. Mindössze azt jelenti, hogy néha a dolgok elengedése sokkal nagyobb erejű tett, mint a védekezés vagy a rácsimpaszkodás.”

Élete utolsó heteiben, ahogy a teste gyengült, egyre ragyogóbbá vált, mintha fény sugározna át rajta. Számos tulajdonát elajándékozta, néhányat annak a hölgynek, akiről feltételezte, hogy ellopta a gyűrűjét, és minden egyes elajándékozott tárggyal mélyebbé vált az öröme. Amikor a mamája fölhívott, hogy értesítsen lánya haláláról, megemlítette, hogy a gyűrűt később megtalálták a fürdőszobai gyógyszeres szekrénykében. Visszahozta volna a hölgy a gyűrűt, vagy az mindig is ott lapult? Sohasem fogjuk megtudni. Egyet tudhatunk: az élet megadja neked azt a tapasztalást, ami a legtöbbet segít majd tudatod fejlődésében, bármi legyen is az. Miből tudhatod, hogy erre a tapasztalásra van szükséged? Abból, hogy ebben a pillanatban ezt tapasztalod.

Ezek szerint tehát rossz dolog lenne büszkeséget érezni valamilyen tulajdonoddal kapcsolatban vagy neheztelést olyanokkal szemben, akiknek többje van, mint neked? Egyáltalán nem. A büszkeségérzet, a kitűnni akarás, az én látszólagos erősödése a „több, mint…”, illetve gyengülés a „kevesebb, mint…” révén se nem jó, se nem rossz – az az ego.
Az ego nem rossz. Csupán tudattalan. Ha megfigyeled magadban az egót, kezdesz túljutni rajta. Ne vedd az egót túl komolyan! Amikor egós viselkedést észlelsz magadban, mosolyogj! Olykor akár nevethetsz is. Hogyan tudott az emberiség ennek ilyen sokáig bedőlni?! Legfőképp pedig tudd, hogy az ego nem személyes valami. Az nem az, aki te vagy. Ha az egót személyes problémádnak tekinted, az pusztán az egódat erősíti.

AZ EGO TARTALMA ÉS SZERKEZETE

- Eckhart Tolle: Új Föld-

Az egós elmét teljesen kondicionálja a múlt. Kondicionáltsága kettős: tartalmi és szerkezeti.

A gyerek esetében, aki mély szenvedésében sír, mert elvették a játékát, a játék képviseli a tartalmat. Az bármilyen más tartalommal, bármilyen más játékkal vagy tárggyal fölcserélhető. A tartalmat – amivel azonosulsz – a környezeted, a neveltetésed és a téged körülvevő kultúra kondicionálja. Hogy a gyerek gazdag vagy szegény, hogy a játék egy állatformájú fadarab vagy valamilyen szuper, elektronikus ketyere, az a veszteség szempontjából közömbös. Az ok, ami miatt ilyen heveny szenvedés jelentkezik, az „enyém” szóban rejlik, és ez már szerkezeti ügy. A tudattalan kényszer, hogy az identitásunkat egy
tárggyal történő összekapcsolódás révén erősítsük meg, magába az egós elme struktúrájába épült be.

Az egyik legalapvetőbb elmestruktúra, amely révén az ego létrejön, az azonosulás (identifikáció).
Az „identifikáció” két latin szóból ered: idem és facere. Az idem jelentése: „ugyanaz”; a facere jelentése: „csinálni”. Amikor tehát azonosulok (identifikálódom) valamivel, akkor „ugyanazzá teszem”. Ugyanazzá, mint micsoda? Ugyanazzá, mint az énem. Felruházom éntudattal, és így az az „identitásom” részévé válik. Az identifikálódás egyik legalapvetőbb szintje a dolgokkal való azonosulás. A játékom ugyanis később a kocsim, a házam, a ruhám stb. lesz. Dolgokban próbálom megtalálni magamat, de az valahogy sohasem sikerül, és végül elveszek bennük. Ez az ego sorsa.

A DOLGOKKAL VALÓ AZONOSULÁS 

A hirdetésiparban dolgozók pontosan tudják, hogy ha valami olyant akarnak eladni, amire az embereknek nincs igazán szükségük, akkor arról kell őket meggyőzni, hogy a szóban forgó portéka olyan pluszt nyújt nekik, amitől többnek látják magukat, illetve mások többnek látják őket.
Más szóval: valamit hozzáad az éntudatukhoz. A reklámszakemberek ezt például úgy érik el, hogy azt mondják: ezzel a termékkel ki fogsz tűnni a tömegből. Más szóval: teljesebb mértékben leszel önmagad. Vagy asszociációt (társítást) teremtetnek elmédben a termék és egy híresség vagy a termék és a fiatalság, vagy a termék és egy boldog külsejű ember között. Idős vagy már elhunyt híresség – fénykorában feltüntetve – is megfelel a célnak. A kimondatlan feltevés ez esetben az, hogy ha megveszed a terméket, akkor – valamilyen mágikus átruházás révén – te is olyanná válsz, mint amilyenek ők, illetve az imázsod (képed) olyan lesz, mint amilyen az ő imázsuk. Valójában sokszor tehát nem terméket vásárolsz, hanem „identitásnövelőt”. A híres tervezőt feltüntető címkék alapvetően olyan kollektív identitások, amelyek megvásárlásával befizeted az odatartozás „tagdíját”. Az ezekkel ellátott termékek drágák, és ezért „exkluzívak”. Ha bárki megvehetné őket, akkor elveszítenék lélektani értéküket, és ott maradnál a csupán anyagi értékükkel, ami az általad kifizetett összegnek mindössze töredéke.

Hogy milyen dolgokkal azonosul valaki, az emberenként változó, függ az illető életkorától, nemétől, jövedelmétől, társadalmi helyzetétől, a divattól, a kulturális környezettől stb. Hogy mivel azonosulsz, az teljesen tartalmi kérdés; az azonosulás iránti kényszeres vágy már szerkezeti. Az egós elme működésének ez az egyik legalapvetőbb módja.

A „fogyasztói társadalmat” paradox módon épp az a tény tartja működésben, hogy dolgok révén nem találhatod meg magadat. Az ego elégedettsége rövid ideig tart, ezért állandóan további dolgokat keresel, tehát folytatod a vásárlást, tovább fogyasztasz.

Persze, ebben a fizikai dimenzióban, ahol a felszíni lényünk lakozik, a dolgok életünk szükséges és kikerülhetetlen részei. Szükségünk van lakhelyre, ruházatra, bútorra, eszközökre, közlekedésre. Olyan dolgok is lehetnek az életünkben, amelyeket szépségükért vagy a bennük rejlő minőség miatt értékelünk. Becsülnünk s nem megvetnünk kell a dolgok világát. Minden dolognak van Létsége, mindegyikük egy időleges forma, aminek az eredete a formamentes, az egyetlen élet, a minden dolog, minden test, minden forma forrása. A legtöbb ősi kultúrában az emberek hitték, hogy mindennek – még az úgynevezett élettelen tárgyaknak is – lelke van. Ebben a vonatkozásban közelebb jártak az igazsághoz, mint manapság mi. Ha egy gondolati elvonatkoztatás révén halottá tett világban élsz, akkor többé már nem érzékeled a világmindenség elevenségét. A legtöbb ember nem eleven, hanem fogalmivá tett valóságban tölti a napjait.

Ám nem tudjuk igazán becsülni a dolgokat, ha azokat önmagunk növelésének eszközeiként használjuk, vagyis ha rajtuk keresztül próbáljuk önmagunkat megtalálni. Pedig az ego pontosan ezt teszi. A dolgokkal történő én azonosulás teremti meg a dolgokhoz kötődést, a dolgokkal kapcsolatos rögeszmés megszállottságot, ami aztán létrehozza fogyasztói társadalmunkat és azokat a gazdasági struktúrákat, ahol a fejlődés egyetlen mércéje a mindig többet. A kontrollálatlan sóvárgás a többre, a vég nélküli növekedésre nem más, mint működészavar és betegség. Ugyanaz a díszfunkció, mint amit a rákos sejt mutat, amelynek az egyetlen célja önmaga megsokszorozása, nem tudva arról, hogy ez saját halálát okozza, mert elpusztítja azt a szervezetet, amelynek ő is része. Egyes közgazdászok oly mértékben rabjai a növekedés gondolatának, hogy még a szótól sem tudnak szabadulni, és a recessziót (gazdasági hanyatlást) a „negatív növekedés” időszakának nevezik.

Sok ember életének nagy részét a dolgokkal kapcsolatos, rögeszmés jellegű, folytonos foglalkozás emészti föl. Ez magyarázza, hogy korunk egyik betegsége a „tárgyelburjánzás”. Amikor már képtelen vagy érezni azt az életet, aki vagy, hajlamossá válsz arra, hogy dolgokkal próbáld meg feltölteni az életedet. Spirituális gyakorlatként javaslom, hogy figyeld meg a dolgok világához fűző kapcsolatodat, különösen „az én…” szavakkal megjelölt dolgok esetében! Ébernek és őszintének kell lenned, hogy például megtudd: kötődik-e éntudatod az általad birtokolt javakhoz? Keltenek-e benned bizonyos dolgok kisfokú fontosság- vagy felsőbbrendűség-érzést? Hiányuk esetén érzel-e kisebbrendűségi érzést azokkal szemben, akiknek azokból többjük van, mint neked? Megemlítesz-e, mintegy mellékesen, olyan dolgokat, amiket birtokolsz – vagy dicsekszel-e velük –, hogy ezáltal értékesebbnek tűnj mások szemében és ennek révén a saját szemedben is? Érzel-e neheztelést vagy haragot,
illetve éntudatgyengülést, ha valakinek nálad többje van, vagy amikor elveszíted valamilyen nagyra becsült tulajdonodat?


A HANG A FEJBEN

-Eckhart Tolle: Új Föld-

A tudatosságba történő első bepillantást akkor éltem át, amikor elsőéves egyetemi hallgatóként tanultam a University of London tanintézményben. Hetente kétszer a londoni metróra szálltam, hogy az egyetemi könyvtárba menjek, általában reggel 9 óra körül, a reggeli csúcs vége felé. Egyik alkalommal egy harmincegynéhány éves hölgy ült velem szemben.
Néhányszor már láttam őt a metrón. Nem lehetett nem észrevenni. Bár a szerelvény tele volt, a mellette lévő két ülésre mégse ült senki, ugyanis a hölgy meglehetősen őrültnek tűnt. Rendkívül feszültnek látszott, és egyfolytában hangosan és mérgesen beszélt magához. Oly mértékben elmerült a gondolataiban, hogy láthatóan egyáltalán nem volt a körötte levő emberek tudatában. Lefelé és kissé balra nézett, mintha valaki olyanhoz beszélne, aki a mellette lévő üres ülőhelyen ülne. Bár nem emlékszem pontosan monológja tartalmára, az valahogy így hangzott: „És akkor ő azt mondta nekem… ezért azt mondtam neki, te hazudsz! Hogyan merészelsz engem ilyennel vádolni…, amikor te vagy az, aki mindig kihasználtál engem! Bíztam benned, de te eljátszottad a bizalmamat…” Hanglejtése haragot tükrözött. Annak az embernek a haragját, akit megbántottak, akinek meg kell védenie az álláspontját,
mert különben megsemmisül.

Ahogy a szerelvény befutott a Tottenham Court Road állomásra, fölállt, és az ajtó felé vonult, ám egy pillanatra sem maradt csendben, a szavak továbbra is egyre csak peregtek a szájából. Nekem is itt kellett leszállnom, a hölgy mögött ezért én is kiléptem a szerelvény ajtaján. Az utcaszinten elindult a Bedford tér felé, továbbra is teljesen elmerülve az elképzelt párbeszédbe, még mindig haragosan vádolva és saját álláspontját védve. Kíváncsi lettem, ezért úgy döntöttem, hogy amíg nagyjából egy irányba megyünk, addig követem. Bár belemerült a képzeletbeli párbeszédébe, a jelek szerint tudta, hová tart. Hamarosan feltűnt a Senate House impozáns, az 1930-as években épült sokemeletes tömbje, ahol az egyetem központi adminisztrációs részlege és könyvtára működik. Megdöbbentem. „Elképzelhető, hogy ugyanoda megyünk?” Igen, ő is oda tartott. „Ez a nő vajon tanár, diák, irodai dolgozó vagy könyvtáros? Lehet, hogy valamilyen pszichológiai kutatás alanya?” Sohasem tudtam meg. Ugyanis mire beléptem a kapun, húsz lépéssel mögötte haladva, az épület egyik liftje már elnyelte a hölgyet. (Milyen vicces, hogy ez az épület George Orwell regényének, az 1984-nek a filmváltozatában az „Elmerendőrség” főhadiszállásaként szerepelt.)

Kissé mellbe vágott a dolog. Érett, 25 éves, elsőéves egyetemi hallgatóként önmagamat formálódó értelmiséginek tekintettem, és meg voltam róla győződve, hogy az emberi létezés dilemmáira valamennyi válasz megtalálható az intellektus, vagyis a gondolkodás révén. Akkor még nem jöttem rá, hogy az emberi létezés fő dilemmája épp maga a tudatosság nélküli gondolkodás. A professzorokra a valamennyi válasz birtokában levő bölcsekként tekintettem, az egyetemre pedig a tudás templomaként. „Hogyan lehetséges, hogy ennek része egy ilyen, őrült hölgy?”

Még akkor is róla gondolkoztam, amikor a könyvtárba menet betértem a férfi WC-be. Kézmosás közben az járt a fejemben: „remélem, nem végzem majd úgy, mint ő”. A mellettem álló férfi egy pillanatra rám nézett. Hirtelen ráeszméltem, hogy ezeket a szavakat nemcsak gondoltam, hanem halkan, motyogva, ki is mondtam. „Te jó ég! Már most olyan vagyok, mint ő!” – gondoltam. Nem volt-e az én elmém is ugyanolyan szüntelenül aktív, mint az övé? Csak apró különbségek voltak köztünk. Az ő gondolatai mögött érzékelhetően dominálóan a harag húzódott meg; az én esetemben a szorongás. Ő hangosan gondolkozott; én – javarészt – a fejemben. Ha ő őrült volt, akkor mindenki őrült, magamat is beleértve! Csupán a mértékben különbözünk!

Egy pillanatra képes lettem kilépni az elmémből, és mintegy tágabb perspektívában, a maga valóságában látni mindezt. Néhány pillanatra a gondolkodásból a tudatosságba csusszantam át. Még mindig a férfimosdóban álltam, de már egyedül, és az arcomat néztem a tükörben. Az elmémtől történt leválás eme pillanatában hangosan fölnevettem. Elmebaj jelének tűnhetett, holott az valójában éppenséggel az épelméjűség nevetése volt, a nagy hasú Buddha hahotája. „Az élet nem olyan komoly, mint amilyenné az elmém teszi” – úgy tűnt, ezt mondja a nevetésem. Ám ez csak egy bepillantás volt, ami aztán nagyon gyorsan feledésbe merült. A következő három évet szorongásban és depresszióban töltöttem, teljesen azonosulva az elmémmel. Közel kellett kerülnöm az öngyilkosság gondolatához, mielőtt a tudatosság visszatérhetett, és akkor az már sokkal több volt, mint futó bepillantás. Megszabadultam a kényszeres gondolkozástól és a hamis, elme alkotta éntől.

Az elmesélt incidens nem csupán az első bepillantást adta meg a tudatosságba, hanem az első kétséget is elültette bennem az emberi intellektus abszolút érvényességét illetően. Néhány hónappal később valami tragikus dolog történt, amitől a kétségeim tovább növekedtek. Hétfő reggel bementünk egyik professzorunk előadására, akinek az elméjét végtelenül csodáltam. Közölték velünk, hogy a professzor úr a héten öngyilkos lett, főbe lőtte magát. Ledöbbentem. Nagyra becsült tanárunkról úgy tűnt, hogy birtokában van minden válasz.

Mindennek ellenére akkor még nem láttam más lehetőséget, mint a gondolkodást művelni. Akkor még nem ébredtem rá, hogy a gondolkodás csupán csöppnyi aspektusa annak a tudatnak, akik valójában vagyunk, ahogy még az egóról sem tudtam semmit, arról nem is beszélve, hogy azt esetleg észlelni tudtam volna magamban.

AZ ILLÚZÓRIKUS ÉN

-Eckhart Tolle: Új Föld-

Kép: judina.com

Az „én” szó a legnagyobb tévedést és a legmélyebb igazságot testesíti meg, attól
függően, hogy hogyan használják. A hagyományos szóhasználatban az „én” nem csupán a
leggyakrabban használt szó (a hozzá kapcsolódó „engem”, „az én…”, „enyém”, „önmagam”
szavakkal együtt számolva), hanem az egyik legfélrevezetőbb is. A szokványos, hétköznapi
használatban az „én” az alapvető tévedést testesíti meg, lényed téves érzékelését, az identitás illuzórikus tudatát. Ez az ego.
Az én ezen illuzórikus érzékelését nevezte Albert Einstein – aki nem csupán a tér és idő valóságába látott sokszor mélyen bele, hanem az emberi természetbe is – „a tudat optikai csalódásának”. Ez az illuzórikus én válik aztán a valóság minden további értelmezése (vagy inkább félreértelmezése), minden gondolati folyamat, interakció és kapcsolat számára alappá. Valóságod az eredeti illúzió visszatükröződése lesz.

A jó hír: ha fel tudod ismerni egy illúzióról, hogy illúzió, akkor szertefoszlik. Az illúzió felismerése annak végét is jelenti. Életben maradása attól függ, hogy összetéveszted-e a valósággal. Amint meglátod, hogy ki nem vagy, magától megjelenik annak valósága, aki vagy. Ez történik, ahogy lassan és gondosan olvasod ezt és a következő fejezetet, amelyek az egónak nevezett hamis én működési mechanizmusáról szólnak. Milyen is tehát ezen illuzórikus én természete?

Akire általában utalsz, amikor azt mondod, hogy „én”, az nem az, aki valójában vagy. Egy borzasztó leegyszerűsítés következtében valódi lényed végtelen mélysége összetévesztetik két hanggal, amit az „én” szó kimondásakor hangképző szerveid produkálnak; vagy az „én” elmédben levő gondolatával; és mindennel, amivel csak az „én” azonosult. Mire utal hát a szokásos „én”, és az azzal kapcsolatos „az én…” vagy „enyém”?

Amikor a kisgyerek megtanulja, hogy a szülei hangszalagjai közül elősorjázó bizonyos hangsor az ő neve, akkor azt a szót – ami az elméjében gondolattá válik – azonosnak kezdi vélni önmagával. Ebben a stádiumban sok gyerek egyes szám harmadik személyben utal önmagára: „Peti éhes.” Hamarosan megtanulja a mágikus „én” szót, és azt azonosnak tekinti a nevével, amit korábban már azonosnak fogadott el azzal, aki ő. Ezt követően újabb gondolatok érkeznek, és összeolvadnak az eredeti éngondolattal. A következő lépés a velem és az enyémmel kapcsolatos gondolatok azon dolgok megjelölésére, amelyek valahogy részei az „énnek”. Ez a tárgyakkal való azonosulás, ami azt jelenti, hogy dolgokat – végső soron valójában azokat a dolgokat reprezentáló gondolatokat – ruházok fel éntudattal, s ezáltal identitást eredeztetek belőlük. Amikor az „én játékom” összetörik, vagy azt elveszik tőlem, intenzív szenvedés jelentkezik. Nem a játék bármilyen belső értéke miatt – hiszen a gyerek azt a játékot hamarosan úgyis megunná, és más játékokkal, más tárgyakkal helyettesítené –, hanem az „enyém” gondolata miatt. A játék a gyerek fejlődő éntudatának, „én”-érzékelésének a részévé vált.

Ahogy aztán a gyerek növekszik, az eredeti éngondolat más gondolatokat vonz magához. Az éngondolat azonosul a nemmel, a tulajdonnal, az érzékszervek érzékelte testtel, a nemzetiséggel, az adott emberfajtával, a vallással, a szakmával. További dolgok, amikkel az „én” azonosul: szerepek – anya, apa, férj, feleség stb. –; fölhalmozódott tudás és vélemények; kedvelt és nem kedvelt dolgok; továbbá a múltban „velem” megtörtént események, amelyek emléke olyan gondolatcsokor, ami az éntudatomat még inkább úgy definiálja, mint: „én és az én történetem”. A felsoroltakkal csupán néhány olyan dolgot neveztem meg, amikből emberek az azonosságtudatukat eredeztetik. Végső soron ezek csupán gondolatok, amelyeket ingatag módon tart össze a tény, hogy valamennyi éntudattal ruháztatott fel. Ez a gondolati építmény az, amire szokványosan utalsz, amikor azt mondod, hogy „én”. Még pontosabban: legtöbbször nem te beszélsz, amikor azt mondod vagy gondolod, hogy „én”, hanem a gondolati építménynek, az egós énnek valamelyik aspektusa (oldala). Ha már fölébredtél, akkor továbbra is fogod használni az „én” szót, de az már sokkal mélyebb részedből fog jönni.

A legtöbb ember még mindig teljesen azonosul az elme szakadatlan gondolatáramával, a kényszeres gondolkozással, ami javarészt ismétlődő jellegű és céltalan. Náluk nem létezik a gondolatfolyamon és a gondolatot kísérő érzelmeken kívüli „én”. Ezt jelenti spirituálisan tudattalannak lenni. Ha azt mondják nekik, hogy a fejükben hang szól, amelyik megállás nélkül beszél, azt kérdik: „Miféle hang?”; vagy mérgesen tagadják, ami persze maga a hang, a gondolkodó, a megfigyeletlen elme. Szinte azt mondhatjuk: őket egy lény szállta meg.

Sok ember sohasem felejti el az első alkalmat, amikor nem azonosult a gondolataival, és így rövid időre identitásváltást tapasztalt meg. Átélte, milyen élmény, amikor az elméje tartalma helyett ő a háttérben meghúzódó tudatosság. Mások esetében ez finoman, szinte észrevétlenül történik meg, vagy csupán öröm- és békességérzet beáramlását veszik észre anélkül, hogy tudnák annak okát.

AZ EGO: AZ EMBERISÉG JELENLEGI ÁLLAPOTA

-Eckhart Tolle: Új Föld-

2. Rész




A szavak – függetlenül attól, hogy hanggá formálva hallod őket, vagy gondolatokként kimondatlanok maradnak – szinte hipnotikusan megigézhetnek. Könnyen elveszíted magadat bennük, hipnotikus állapotba kerülsz tőlük, kimondatlanul azt gondolva, hogy ha valamihez egy szót kapcsoltál, akkor már tudod is, hogy az micsoda. A tény: nem tudod, hogy az micsoda. Csupán címkével fedted el magad elől a misztériumot. Minden – egy madár, egy fa, még egy szimpla kő is, az emberi lényről nem is beszélve – végső soron megismerhetetlen. Azért, mert mérhetetlen a mélysége. Mindaz, amit azzal kapcsolatban észlelhetünk, megtapasztalhatunk, gondolhatunk, csupán a valóság felszíni rétege, kevesebb, mint a jéghegy csúcsa.

Felszíni megjelenése mögött minden nemcsak minden egyébbel, de még azzal a Forrással is összekapcsolódik, amelyből született. Akár egy kő, és még könnyebben egy virágszál vagy egy madár is megmutathatja neked az Istenhez, a Forráshoz, az önmagadhoz visszavezető utat. Ha úgy nézel rá, vagy úgy tartod kezedben, hogy hagyod azt lenni, anélkül, hogy rá szót vagy mentális címkét aggatnál, egyfajta áhítatérzés és csodálat jelenik meg benned. Hangtalanul közli veled lényegét, és visszatükrözi saját esszenciádat is. Ez az, amit a nagy művészek érzékelnek, és művészetükben közvetíteni képesek. Van Gogh nem mondta, hogy „ez csak egy régi szék”. Nézte, nézte és nézte. Érzékelte a szék „Létségét”. Majd a vászon elé ült, és kezébe vette az ecsetet. Magát a széket néhány dollárért lehetett volna eladni. Az ugyanerről a székről készült festmény ma 25 millió dollárt ér.

Ha nem takarod le a világot szavakkal és címkékkel, akkor visszatér életedbe a csodálatos érzékelése, ami réges-rég elveszett, amikor az emberiség, ahelyett, hogy használta volna a gondolatot, annak megszállottjává vált. Egyfajta mélység tér vissza az életedbe. A dolgok visszanyerik újdonságukat, frissességüket. És a legnagyobb csoda, hogy saját lényegi énedet bármely szót, gondolatot, mentális címkét vagy képet megelőző valamiként tapasztalod meg. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, meg kell szabadítanod éntudatodat – „Létséged” érzékelését – mindattól, amivel az összekeveredett, más szóval: amivel az azonosult. Erről a megszabadításról, erről a kibogozásról szól ez a könyv.

Minél gyorsabban ragasztasz verbális (szóban megfogalmazott) vagy mentális (gondolati) címkéket dolgokra, emberekre vagy helyzetekre, valóságod annál sekélyesebbé és élettelenebbé válik, és annál halottabb leszel a valóság, a benned és a körötted folyamatosan kibontakozó élet számára. Ily módon eszességre ugyan szert tehetsz, ám a bölcsesség odavész, ahogy az öröm, a szeretet, a kreativitás és az elevenség is. Ezek ugyanis az érzékelés és az értelmezés közti csöndes résben rejlenek. Természetesen használnunk kell szavakat és gondolatokat. Azoknak megvan a maguk szépsége. De muszáj-e a rabságukban élnünk?

A szavak valami olyanná redukálják a valóságot, amit az emberi elme már képes megragadni, s az nem túl sok. A nyelv öt, a hangszalagok által produkált alaphangból áll. Ezek a magánhangzók: a, e, i, o, u. A többi hang a levegő préselése okozta mássalhangzók csokra: s, f, g stb. Elhiszed-e, hogy a hangok bármely kombinációja valaha is elmagyarázhatja, hogy te ki vagy, hogy mi a világmindenség végső célja, vagy akár csak azt, hogy valódi mélységében mi egy fa vagy egy kő?



SPIRITUALITÁS (LELKISÉG) ÉS VALLÁS

-Eckhart Tolle: Új Föld-

Mi a kialakult vallások szerepe az új tudatosság megjelenésében? Sokan már tisztában vannak a spiritualitás és a vallás közti különbséggel. Ők tudják, hogy egy hitrendszer – az abszolút igazságnak tekintett gondolatcsokor – még nem tesz minket spirituálissá, bármilyen legyen is azoknak a hiteknek a jellege. Sőt, történetesen minél nagyobb mértékben teszed gondolataidat (hiteidet) identitásod részévé, annál jobban elszakadsz a benned rejlő lelki dimenziótól. Sok „vallásos” ember ragad le ezen a szinten. Az igazságot egyenlőnek tekintik a gondolattal, és mivel teljes mértékben a gondolattal (elméjükkel) azonosulnak, identitásuk tudattalan védelmének megkísérlése érdekében azt állítják, hogy kizárólag ők
birtokolják az igazságot. Nem veszik észre a gondolat korlátait. Amíg nem hiszed (gondolod) pontosan azt, amit ők, addig a szemükben te rossznak számítasz, és ennek alapján – nem is túl régen – még arra is feljogosítva érezték magukat, hogy ezért téged megöljenek. Egyesek még ma is így vannak ezzel.

Az új lelkiség, a tudat átalakulása, nagyrészt a létező, intézményesített vallások keretein kívül jelentkezik. Még az elme uralta vallásokban is mindig akadtak a lelkiségnek szigetei, bár az intézményesített hierarchiák fenyegetve érezték magukat tőlük, és gyakran igyekeztek őket elnyomni. A vallási struktúrákon kívüli spiritualitás széles skálájú megjelenése teljesen új fejlemény. A múltban ez elképzelhetetlen lett volna, különösen nyugaton, minden kultúra legelmeuraltabbjában, ahol a keresztény egyháznak tulajdonképpen kizárólagos jogosítványa volt a lelkiségre. Nem állhattál egyszerűen fel és tarthattál spirituális jellegű beszédet, illetve nem publikálhattál spirituális jellegű könyvet, ha az egyház nem hagyta azt jóvá. S ha mégis megtetted, gyorsan elhallgattattak. Most
azonban még néhány egyházon és valláson belül is változás jelei mutatkoznak. Ez szívmelengető, és az ember a nyitottság legkisebb jeléért is hálás, mint amilyen például II. János Pál pápa egy-egy mecsetbe és zsinagógába tett látogatása volt.

Részben a kialakult vallásokon kívül megjelent spirituális tanítások hatására, de az ősi keleti bölcselet tanainak a beáramlása miatt is, a hagyományos vallást követők közül egyre többen képesek túllépni a formával, a dogmával és a merev hitrendszerekkel való azonosuláson. Felfedezik a saját spirituális tradíciójukban rejlő eredeti mélységet, ahogy felfedezik a mélységet önmagukban. Felismerik, hogy „spiritualitásod” mértéke független attól, hogy mit hiszel, ám maximálisan összefügg a tudati állapotoddal. Ez pedig meghatározza, hogy mit teszel a világban, és miként lépsz kapcsolatba más emberekkel.

Akik képtelenek túllátni a formán, azok még mélyebbre ássák magukat hiteikbe, más szóval: elméjükbe. Manapság nem csupán a tudatosság példátlan beáramlásának, hanem az ego „elsáncolásának” és fölerősödésének is a tanúi vagyunk. Egyes vallási intézmények nyitottak lesznek az új tudatosságra; mások azonban meg fogják keményíteni doktrinális „hadállásaikat”, és részévé válnak mindazon további, ember alkotta struktúrának, amelyen keresztül a kollektív ego védi magát és „visszatámad”. Egyes egyházak, szekták, felekezetek és vallási mozgalmak alapvetően kollektív, egós entitások, amelyek ugyanolyan mereven azonosulnak mentális álláspontjukkal, mint bármely politikai ideológia követői, akik a valóság bármely alternatív értelmezése elől elzárkóznak.

Az ego sorsa azonban az, hogy feloldódjon, és valamennyi megcsontosodott struktúrája – akár vallási, akár más intézménnyel (pl. vállalattal vagy kormánnyal) kapcsolatos – belülről fog szétesni, bármily erősen körülbástyázottnak is tűnjön. A legmerevebb struktúrák, a változásnak leginkább ellenállók fognak először összeomlani. Ez már megtörtént a szovjet kommunizmussal kapcsolatban. Milyen erősen körülsáncoltnak, milyen szilárdnak és monolitikusnak tűnt, és mégis néhány év alatt belülről esett szét. Ezt senki sem látta előre. Mindenkit meglepett, ami történt. Számos hasonló meglepetés vár még ránk.

AZ ÁTALAKULÁS SÜRGŐSSÉGE 

Ha mély válsággal kell szembenézni; ha a világban való létezés, a többi emberrel és a természettel való kapcsolat régi módja többé már nem működik; ha az életben maradást leküzdhetetlennek látszó problémák fenyegetik, akkor az egyedi életforma – vagy a faj – elpusztul, illetve kihal; vagy pedig egy evolúciós ugrással állapotának korlátai fölé emelkedik.

Úgy tartják, hogy az életformák e bolygón először a tengerben fejlődtek ki. Amikor a szárazföldön még nem éltek állatok, a tenger már hemzsegett az élettől. Aztán elérkezett az idő, amikor az egyik tengeri élőlény kimerészkedett a partra. Először talán csak néhány centiméternyire csusszant a víz szélétől, majd a bolygó hatalmas gravitációs lehúzó erejétől kimerülve visszatért a vízbe, ahol szinte nem érződik a nehézségi erő, s ahol sokkal könnyebben megélt. Majd újra, újra és újra megpróbálta, és – hosszú idő múltán – alkalmazkodott a szárazföldön való élethez. Uszonyok helyett lábakat növesztett, s kopoltyú
helyett tüdőt. Valószínűtlennek tűnik, hogy egy állatfaj ilyen idegen környezetbe merészkedjen ki, és evolúciós átalakuláson menjen keresztül, ha csak valamilyen krízishelyzet rá nem kényszeríti. Talán egy vízterület elszigetelődött az óceántól, s ott a tengervíz fokozatosan – évezredek alatt – visszahúzódott, rákényszerítve a halakat, hogy elhagyják élőhelyüket és fejlődjenek.

Reagálni az életben maradásunkat fenyegető, mély válságra: ezzel a kihívással kell ma az emberiségnek szembenéznie. Az emberi elme – az ősi bölcseleti tanítók által már több mint 2500 éve fölismert – működészavara, amit immár fölnagyít a tudomány és a technika, első alkalommal fenyegeti a bolygó életben maradását. A legutóbbi időkig az emberi tudat átalakulása – amire az ősi tanítók szintén rámutattak – nem volt több, mint lehetőség, amit csak egy-két ember valósított meg, függetlenül az illető kulturális vagy vallási hátterétől. Az emberi tudat széles körű virágzására azonban nem került sor, mert az még nem volt parancsoló szükség.

A föld lakóinak jelentős része hamarosan rájön, ha már rá nem jött, hogy az emberiség manapság kemény választás elé kerül: fejlődj vagy pusztulj! Az emberiség még mindig viszonylag kicsiny, de gyorsan növekvő hányada már tapasztalja magában a régi egós minták széttöredezését, és a tudat új dimenziójának a felbukkanását.

Ami most megjelenőben van, az nem valami új hitrendszer, új vallás, spirituális ideológia vagy mitológia. Nemcsak a mitológiák, hanem az ideológiák és a hitrendszerek végórái felé is tartunk. A változás mélyebbre hatol, mint elméd tartalma, mélyebbre, mint a gondolataid. Az új tudatosság középpontjában történetesen a gondolat transzcendálása (átlépése) áll, az újonnan megtalált képesség a gondolat fölé való emelkedésre, egy olyan dimenzió felismerése önmagadban, ami végtelenszer hatalmasabb, mint a gondolat. Azt követően már nem eredezteted identitásodat – annak tudatát, hogy te ki vagy – a gondolkodás szüntelen áramából, amit a régi tudatosságban élve önmagadnak hittél. Micsoda felszabadulás, hogy a „hang a fejemben” nem én vagyok! De akkor ki vagyok? Az, aki azt hallja. A gondolkodást megelőző tudat vagyok; a tér vagyok, amelyben a gondolat – vagy érzés, vagy érzékszervi érzékelés – megjelenik, illetve megtörténik.

Az ego nem több ennél: azonosulás a formával, ami főként gondolatformát jelent. Ha a gonosznak van egyáltalán bármilyen realitása (valóságtartalma) – és relatív s nem abszolút realitása van –, akkor ez is a definíciója: teljes azonosulás a formával. Fizikai formákkal, gondolatformákkal, érzelmi formákkal. E teljes azonosulás eredménye: sejtelmem sincs az egésszel való összekapcsolódottságomról, a minden „mással” és a Forrással való belső egységben levésemről. Ez a feledékenység az eredendő bűn, a szenvedés, a káprázat. Ha a totális elkülönültség e káprázata irányítja minden gondolatomat, szavamat és tettemet, akkor vajon milyen világot teremtek? Hogy választ kapj erre a kérdésre, figyeld meg az emberek közti kapcsolatokat, olvass el egy történelemkönyvet, vagy nézd meg este a tévéhíradót!

Ha az emberi elme struktúrái változatlanok maradnak, akkor végül újra és újra alapvetően ugyanazt a világot, ugyanazokat a gonoszságokat, ugyanazt a működészavart teremtjük újra.

ÚJ ÉG ÉS ÚJ FÖLD


E könyv címét egy bibliai prófécia ihlette, amely aktuálisabbnak tűnik, mint az emberi történelemben eddig bármikor. Az Ó- és Újszövetségben is megjelenik, és a létező világrend összeomlásáról beszél, valamint az „új ég és új föld” megjelenéséről. Tudnunk kell, hogy az ég nem valami hely, hanem a tudat belső birodalmára vonatkozik. Ez a szó ezoterikus jelentése, és Jézus tanításában is ezt jelenti. A föld a formában megjelenő külső megnyilvánulás, ami mindig a belsőt tükrözi. A kollektív emberi tudat belülről szorosan összekapcsolódik az e bolygón zajló élettel. Az „új ég” az átalakult emberi tudatállapot megjelenése, az „új föld” pedig annak tükröződése a fizikai világban. Mivel az emberi élet és az emberi tudat belsőleg egy a bolygó életével, ezért szükségszerű, hogy a bolygó számos vidékén földrajzi és időjárási jellegű fölfordulás történjen, amely folyamat néhány megnyilvánulását már tapasztaljuk.

A MEGJELENŐBEN LÉVŐ ÚJ TUDATOSSÁG

-Eckhart Tolle: Új Föld-

A legtöbb ősi vallás és spirituális tradíció egyaránt tartalmazza a felismerést, hogy a„normális” (szokványos) elmeállapotunkat valamilyen alapvető rendellenesség „szennyezi”.Ebből az emberi állapot természetével kapcsolatos meglátásból – amit nevezhetünk rossz hírnek – fölbukkan egy második meglátás: az emberi tudat gyökeres átalakulási lehetőségének a jó híre. A hindu tanokban (és néha a buddhizmusban is) ezt az átalakulást megvilágosodásnak nevezik. Jézus tanításában ez a megváltás, a buddhizmusban pedig a szenvedés vége. Ezen átalakulás leírására a megszabadulás és fölébredés szavak is használatosak.

Az emberiség legnagyobb vívmánya nem a számos művészeti, tudományos és műszaki alkotás, hanem saját működészavarának, saját őrültségének felismerése. A régmúltban néhányan ezt a felismerést megkapták. Indiában a 2600 évvel ezelőtt élt férfi, Gautama Siddhartha volt talán az első, aki ezt tökéletesen világosan meglátta. Később akasztották rá a Buddha nevet. A Buddha szó jelentése: „a fölébredett”. Körülbelül ugyanebben az időben jelent meg Kínában az emberiség egy másik korán fölébredt tanítója: Lao-ce. Ő a valaha írt egyik legmélyebben szántó spirituális könyvben, a Tao Te Kingben hagyta ránk lejegyzett tanítását.

Persze, saját őrültségünk felismerése már az épelméjűség megjelenése, a gyógyulás és a traszcendálás kezdete. A tudatosság új dimenziója kezdett megjelenni a Földön, megindult az első „puhatolódzó” virágzás. Ez a néhány ember szólt kortársaihoz. Beszéltek bűnről, szenvedésről, káprázatról. Azt mondták: „Nézzétek, hogy éltek! Vegyétek észre, mit műveltek, a szenvedést, amit teremtetek!” Ezt követően pedig rámutattak a „normális” emberi létezés kollektív rémálmából való
felébredés lehetőségére. Megmutatták az utat. 

A világ még nem állt készen rájuk, az ember felébredésének ők mégis kulcsfontosságú és szükséges szereplői voltak. Kortársaik és a későbbi generációk is nagyrészt menthetetlenül félreértették őket. Tanításukat – noha az egyszerű és erőteljes volt – eltorzították és félreértelmezték, néha már amikor a tanítványaik azt lejegyezték. Aztán az évszázadok során sok olyan dolgot fűztek hozzá, aminek semmi köze sem volt az eredeti tanításhoz, hanem az alapvető félreértést tükrözték. A tanítók egy részét kinevették, ócsárolták vagy megölték; más részét istenként imádták. Az emberi elme működészavarán túlvivő hidat, a kollektív elmebajból kivezető utat megmutató tanításokat eltorzították, s azok maguk is az őrültség részévé váltak.

Így aztán a vallások – többnyire – inkább megosztó, semmint egyesítő erővé váltak. Ahelyett, hogy a minden élet alapvető egységének felismerése révén véget vetettek volna az erőszaknak és a gyűlöletnek, még több erőszakot és gyűlöletet generáltak, még nagyobb feszültséget teremtettek az emberek és a különböző vallások között, sőt egy-egy valláson belül is. Ideológiákká váltak, olyan hitrendszerekké, amelyekkel az emberek azonosulhattak, s így arra használhatták őket, hogy hamis éntudatukat erősítsék. Ezek alapján önmagukat „jónak”, másokat „rossznak” tekinthették, és így identitásukat az ellenségeik – a „másmilyenek”, a „hitetlenek” vagy a „tévhitben élők” – révén határozták meg, s nemritkán feljogosítva érezték magukat a legyilkolásukra is. Az ember a saját képére teremtette meg „Istent”. Az örökké létezőt, a végtelent, a megnevezhetetlent mentális (gondolati) bálvánnyá
redukálták, amiben hinned kellett és „istenemként” vagy „istenünkként” imádni.

És mégis… és mégis…, mindezen, a vallás nevében elkövetett őrült tett ellenére, az igazság, amelyre e vallások rámutatnak, mégis ott fénylik a belsejükben. Mégis fénylik, jóllehet halványan, a torzítás és a félreértelmezés számtalan rétegén keresztül. Ám valószínűtlen, hogy képes lennél észrevenni azt, ha csak nem láttad már ezt az igazságot – legalább pillanatokra – önmagadban. A történelem során mindig akadtak – bár ritkán – olyanok, akik tudatváltást éltek át, és emiatt önmagukban ismerték fel azt, aminek az irányába minden vallás mutat. E nem fogalmi jellegű igazság leírására ők aztán saját vallásuk fogalmi vázát használták.

E férfiak és nők révén valamennyi nagyobb vallásban „iskolák”, illetve mozgalmak születtek, ami az
eredeti tanítás fényének nem csupán újra felfedezését, hanem olykor fölerősödését is eredményezte. Így jött létre a korai és a középkori kereszténységen belül a gnoszticizmus és a miszticizmus; az iszlám valláson belül a szufizmus; a zsidó valláson belül a haszidizmus és a kabbala; a hindu valláson belül az advaita vedenta; és a buddhizmuson belül a zen és a dzogchen. Ezen iskolák legtöbbje a
hagyományokat alapjaiban forgatta fel.

Félrelökték az élettelenítő fogalmizálás és a mentális hitrendszerekben gondolkodás egymásra rakódott rétegeit, ami miatt legtöbbjüket a kialakult vallási hierarchiák gyanakvással és gyakran  ellenségesen szemlélték. A fő vonalat képviselő vallástól eltérően tanításuk a ráébredést és a belső átalakulást hangsúlyozta. Ezeknek az ezoterikus iskoláknak, illetve mozgalmaknak köszönhető, hogy a nagy vallások visszanyerték az eredeti tanítások átalakító erejét, bár a legtöbb esetben az emberek csupán apró kisebbsége férhetett azokhoz hozzá.

Számuk sohasem volt elég nagy ahhoz, hogy a többség mély, kollektív tudattalanjára jelentős hatást fejthettek volna ki. Az idő múltával azonban ezeknek az iskoláknak némelyike is túl mereven formalizálttá vagy fogalmizálttá vált ahhoz, hogy továbbra is hatásos legyen.

AZ ÖRÖKÖLT DISZFUNKCIÓNK (MŰKÖDÉSZAVARUNK)


Ha alaposabban szemügyre vesszük az ősi vallásokat és spirituális tradíciókat, azt találjuk, hogy a számos felszíni különbözőség mögött létezik két olyan központi felismerés, amelyekben legtöbbjük egyetért. Az e felismerések leírására használt szavak ugyan eltérőek, mégis mindegyik ugyanarra a kettős, alapvető igazságra mutat rá. Ennek az igazságnak az első fele a felismerés, hogy a „normálisnak” vélt (vagyis szokványos) elmeállapot a legtöbb embernél olyan, aminek alapján működészavarról vagy akár őrültségről is beszélhetünk. Talán a hinduizmus egyes központi tanításai jutnak a legközelebb e működészavar mint kollektív elmebetegség meglátásához. Ők ezt mayának, a káprázat fátyolának nevezik. Ramana Maharshi, az egyik legnagyobb indiai bölcs, kereken kimondja:
„Az elme maya.”
A buddhizmus más szavakat használ. Buddha szerint szokványos állapotában az emberi elme dukkhát generál, amit szenvedésnek, elégtelenségnek vagy egyszerűen gyötrelemnek fordíthatunk. Ő ezt az emberi állapot jellemzőjének tartja. Bárhová is mész és bármit is teszel – mondja Buddha –, találkozol a dukkhával, s az minden helyzetben előbb - utóbb megmutatkozik.

A keresztény tanítások szerint az emberiség szokványos, „normális” állapota az „eredendő bűn”.
A bűn olyan szó, amit nagyon félreértettek és durván félrefordítottak. Ha szó szerint fordítjuk ógörögből – amely nyelven az Újszövetség íródott –, vétkezni annyit tesz, mint elvéteni a célt, ahogy az íjász elvétheti, eltévesztheti a célpontot.
Vétkezni tehát azt jelenti, hogy eltéveszteni az emberi lét lényegét.
Azt jelenti: ügyetlenül, vakon élni, s emiatt szenvedni és szenvedést okozni.
Ismét azt látjuk, hogy a kifejezés – ha megfosztjuk kulturális terhétől és a félreértelmezéstől – az emberi állapottal örökölt működészavarra mutat rá.

Az emberiség teljesítménye lenyűgöző és tagadhatatlan. Fenséges zenei, képzőművészeti, irodalmi és építészeti műveket alkottunk. Az utóbbi években a tudomány és a technika az életmódunkat oly gyökeresen változtatta meg, s olyan dolgok megtételére és megteremtésére tett minket képessé, amik akár kétszáz esztendővel ezelőtt is csodának minősültek volna.
Kétségtelen: az emberi elme rendkívül intelligens. Ám épp értelmét betegíti meg az őrültség.
A tudomány és a technika fölnagyította azt a romboló hatást, amit az elme működészavara fejt ki a bolygóra, más életformákra és magukra az emberekre. Ez magyarázza, hogy miért a XX. század történelme mutatja meg legvilágosabban ezt a díszfunkciót, ezt a kollektív elmebajt. További tényező, hogy ez a működészavar történetesen fokozódik és erősödik.

Az I. világháború 1914-ben tört ki. Az emberiség egész történelme során gyakoriak voltak a félelem, a kapzsiság és a hatalomvágy gerjesztette romboló és kegyetlen háborúk, valamint a vallási és ideológiai okok miatti rabszolgaság, kínzás és megannyi kegyetlenkedés is. Az ember többet szenvedett embertársa kezétől, mint a természeti csapásoktól.
1914-re a rendkívül intelligens emberi elme azonban már nem csak a belső égésű motort találta fel, hanem a bombát, a géppuskát, a tengeralattjárót, a lángszórót és a mérgező harci gázt is. Az őrültség szolgálatába állított értelem! A Franciaország és Belgium területén zajló állóháborúban több millió férfi pusztult el néhány négyzetkilométernyi sár megszerzéséért.
Amikor a háború 1918-ban véget ért, a túlélők rémülten és értetlenül szemlélték a hátrahagyott pusztítást. Tízmillió embert mészároltak le, és még annál is többen váltak nyomorékká és torzzá. Az emberi őrület korábban még sohasem produkált ekkora, ily jól látható pusztítást. S nem sejtették, hogy ez még csak a kezdet!

Az évszázad végére az embertársuk okozta erőszakos halált haltak száma már meghaladta a százmilliót. Nem csupán nemzetek közt dúló háborúkban pusztultak el sokan, hanem olyan tömeges kivégzés és népirtás következtében is, mint amilyen például a húszmillió „osztályellenség, kém és áruló” legyilkolása volt a sztálini Szovjetunióban vagy a holokauszt leírhatatlan borzalma a náci Németországban. Továbbá rengetegen vesztették életüket számtalan kisebb, belső konfliktusban, mint például a spanyol polgárháborúban vagy a Khmer rezsim idején Kambodzsában, ahol az ország lakóinak egynegyedét lemészárolták.

Csupán a híradót kell megnézni a televízióban, hogy megértsük, az őrület nem enyhült, hanem – immár a XXI. századba terjedően – folytatódik. Az emberi elme kollektív működészavarának egy másik oldala az a példátlan erőszak, ahogyan az emberek más életformákkal és magával a bolygóval bánnak: az oxigéntermelő erdők és egyéb növények, illetve állatok elpusztítása; az állatokkal szemben elkövetett kegyetlen bánásmód a húsgyárakban; valamint a folyók, az óceánok és a levegő megmérgezése. Kapzsiságtól hajtva, nem tudva az egésszel való összekapcsolódottságukról, az emberek továbbra is úgy viselkednek, hogy az – ha így marad – csak saját pusztulásukhoz vezethet.

Az emberi történelem legnagyobb részét az emberi állapot gyökerénél található elmebaj kollektív megjelenési formái alkotják. Az emberi történelem javarészt az őrültség története. Ha az emberiség történelme egyetlen ember kórtörténete lenne, akkor a következő diagnózist kéne fölállítani róla: krónikus üldözéses téveszméktől szenved; kóros hajlam él benne gyilkolásra, szélsőségesen erőszakos és kegyetlen tettek elkövetelésére az általa „ellenségnek” tartottak ellen: valójában saját, kívülre vetített tudattalanja ellen. Riasztóan őrült ember, akinek csak ritkán akadnak – rövid ideig tartó – tiszta pillanatai.

Lélektani ösztönző erőként félelem, kapzsiság és hatalomvágy húzódik meg nemcsak a nemzetek, törzsek, vallások és ideológiák, hanem a személyes kapcsolatokban megfigyelhető, szüntelen konfliktusok hátterében is. Hatásukra érzékeled torzan a többi embert és magadat is. Hatásukra értelmezel félre minden helyzetet, aminek következtében aztán olyan tetteket cselekszel, amelyekkel valódi célod, hogy megszabadulj a félelemtől, és kielégítsd a többre irányuló vágyadat: megtöltsd ezt a valójában feneketlen tartályt.

Fontos azonban megérteni, hogy a félelem, a kapzsiság és a hatalomvágy nem maga a működészavar, amiről beszélek, hanem ennek a diszfunkciónak – a minden emberi lény elméjében mélyen ülő, kollektív tévhitnek – csupán a terméke. Számos spirituális tanítás javasolja: eresszük szélnek félelmeinket és vágyainkat! Ám ezek a spirituális gyakorlatok
általában sikertelenek. Ugyanis nem ásnak le a diszfunkció gyökeréig. A félelem, a kapzsiság és a hatalomvágy nem a végső okok. Megpróbálni jó vagy jobb embernek lenni dicséretes és emelkedett szellemű célnak hangzik, ám valójában olyan törekvés, amit addig nem tudsz sikerre vinni, amíg nem történik benned tudatváltás. Azért nem tudod sikerre vinni, mert
igyekezete valójában továbbra is ugyanannak a működészavarnak a része, jóllehet az
önmegerősítésnek, a több iránti vágynak és az önmagunk fogalmi identitása – az énkép –
megerősítésének már ravaszabb és kifinomultabb formája. Nem attól válsz jobbá, ha
megpróbálsz jó lenni, hanem ha megtalálod azt a jóságot, ami már eleve benned van, és
hagyod azt előbukkanni. Ám az csak akkor bukkanhat elő, ha tudati állapotodban valami
alapvető változás történik.

Az eredetileg nemes eszmék ihlette kommunizmus története világosan megmutatja,
hogy mi történik, ha az emberek megpróbálják megváltoztatni a külső valóságot – új világot
teremtenek – anélkül, hogy előtte megváltoztatnák belső valóságukat, tudati állapotukat. Úgy
szőnek terveket, hogy nem veszik számításba annak a diszfunkciónak a működési
mechanizmusát, ami pedig minden emberben ott található, s a neve: ego.

Új föld - A Könyv célja


Készen áll-e az emberiség a tudat átalakulására, az olyan radikális és mély, belső „kivirágzásra”, hogy ahhoz viszonyítva a növények virágzása – bármily gyönyörű is az – annak csupán halovány visszfénye? Képesek-e az emberi lények elveszíteni kondicionált (beidegződött, beprogramozódott) elmestruktúráik „sűrűségét”, és úgymond olyanokká válni, mint a kristályok vagy a drágakövek: áttetszővé a tudat fénye számára? Le tudják-e győzni az anyagelvűség és az anyagiság lehúzó nehézségi erejét, és fölül tudnak-e emelkedni a formával való azonosuláson, ami az egót a helyén tartja, és arra kárhoztatja őket, hogy saját személyiségük rabságában sínylődjenek?

Az ilyen átalakulás lehetősége képezte az emberiség hatalmas, bölcs tanításainak központi üzenetét. A hírnökök – Buddha, Jézus és mások, akik közül nem mindenki vált ismertté – voltak az emberiség korai „virágai”. Ők előfutárokként, ritka és értékes lényekként jártak itt. A széles körű „virágzás” az ő korukban még nem volt lehetséges, s üzenetüket nagymértékben félreértették, és gyakran durván eltorzították. Bizonyosan állítható, hogy – a kisebbséget leszámítva – tanításuk nem alakította át az emberi viselkedést.

Vajon nagyobb mértékben áll-e készen az emberiség most, mint azon korai tanítók korában? Miért lenne így? Mit tehetsz – ha tehetsz bármit is –, hogy ezt a belső váltást létrehozd vagy felgyorsítsd? Mi jellemzi a régi, egós tudati állapotot, és milyen jelekből ismerhető fel az új tudatosság? Ezekről és más alapvető kérdésekről lesz szó ebben a könyvben. Ám ami ennél fontosabb: ez a könyv maga is olyan eszköz az átalakuláshoz, ami a felbukkanóban levő, új tudatosságból született. Az itt taglalt gondolatok és fogalmak ugyan fontosak lehetnek, jelentőségük mégis csupán másodlagos. Nem többek, mint a felébredéshez vezető útjelző táblák. Olvasás közben egyfajta váltás történik benned.

E könyv megírásának nem az a célja, hogy elméd tartalmához új információt vagy hitet adjon, vagy hogy bármiről is megpróbáljon meggyőzni, hanem hogy tudatállapot-váltást idézzen elő, vagyis: fölébredést. Ebben az értelemben ez a könyv nem „érdekes”. Az érdekes azt jelenti, hogy távolságot tarthatsz az olvasottaktól, hogy elmédben eljátszhatsz az elvekkel és fogalmakkal, egyetértve vagy egyet nem értve velük.

Ez a könyv rólad szól. Vagy megváltoztatja a tudati állapotodat, vagy semmitmondónak találod. Csak azokat képes fölébreszteni, akik készen állnak rá. Még nem mindenki áll készen, sokan azonban igen, és minden egyes fölébredő személlyel nő a lendület a kollektív tudattalanban, s ezért a változás már könnyebbé válik a többiek számára. Ha nem tudod, mit jelent a fölébredés, olvasd tovább e könyvet. Csak a fölébredés révén tudhatod meg e szó valódi jelentését. Egy futó bepillantás elegendő a fölébredés folyamatának beindításához, s az visszafordíthatatlan lesz.

Egyesek számára ez a futó bepillantás e könyv olvasása közben következik be. Sok más emberben, akik talán észre sem vették, a folyamat már elkezdődött. E könyv segít nekik észrevenni azt. Egyeseknél átélt veszteség vagy szenvedés hatására vette kezdetét; másoknál azáltal, hogy spirituális tanítóval vagy tanítással kerültek kapcsolatba, elolvasták A most hatalma című könyvet, vagy elolvastak valami más, spirituálisan szintén eleven és ezért átalakító hatású könyvet; vagy az elmondottak bármely kombinációja kapcsán. Ha az ébredés folyamata elkezdődött benned, e könyv olvasása fel fogja azt gyorsítani és erősíteni.

A felébredés nélkülözhetetlen része: felismerni a föl nem ébredt énedet, az egódat, amint az gondolkozik, beszél és cselekszik; valamint felismerni a kollektívan kondicionált elmefolyamatokat, amelyek a föl nem ébredt állapotot fenntartják. Ezért mutatja be e könyv az ego fontosabb aspektusait, s hogy azok miként működnek individuálisan és kollektívan, tehát az egyedben és a közösségben. E kérdés vizsgálata két ok miatt fontos. Az első: amíg nem ismered az ego működése mögött megbúvó alapmechanizmust, addig azt nem veszed észre, s emiatt az újra és újra rászed: eléri, hogy újra és újra azonosulj vele. Ez azt jelenti, hogy a téged álnokul megtévesztő „lény” átveszi fölötted az uralmat, s úgy tesz, mintha ő te
lennél. A másik ok: maga a felismerés is a felébredés egy módja. Amikor felismered magadban a tudattalant, akkor ami lehetővé teszi a felismerést: az a megjelenő tudat, az a fölébredés. Nem harcolhatsz az egóval, és nem győzheted le, ahogy a sötétséggel sem harcolhatsz. Mindössze a tudat fényére van szükség. Te az a fény vagy.

Eckhart Tolle: ÚJ FÖLD - A KÖNYV CÉLJA


Készen áll-e az emberiség a tudat átalakulására, az olyan radikális és mély, belső „kivirágzásra”, hogy ahhoz viszonyítva a növények virágzása – bármily gyönyörű is az – annak csupán halovány visszfénye? Képesek-e az emberi lények elveszíteni kondicionált (beidegződött, beprogramozódott) elmestruktúráik „sűrűségét”, és úgymond olyanokká válni, mint a kristályok vagy a drágakövek: áttetszővé a tudat fénye számára? Le tudják-e győzni az anyagelvűség és az anyagiság lehúzó nehézségi erejét, és fölül tudnak-e emelkedni a formával való azonosuláson, ami az egót a helyén tartja, és arra kárhoztatja őket, hogy saját személyiségük rabságában sínylődjenek?

Az ilyen átalakulás lehetősége képezte az emberiség hatalmas, bölcs tanításainak központi üzenetét. A hírnökök – Buddha, Jézus és mások, akik közül nem mindenki vált ismertté – voltak az emberiség korai „virágai”. Ők előfutárokként, ritka és értékes lényekként jártak itt. A széles körű „virágzás” az ő korukban még nem volt lehetséges, s üzenetüket nagymértékben félreértették, és gyakran durván eltorzították. Bizonyosan állítható, hogy – a kisebbséget leszámítva – tanításuk nem alakította át az emberi viselkedést.

Vajon nagyobb mértékben áll-e készen az emberiség most, mint azon korai tanítók korában? Miért lenne így? Mit tehetsz – ha tehetsz bármit is –, hogy ezt a belső váltást létrehozd vagy felgyorsítsd? Mi jellemzi a régi, egós tudati állapotot, és milyen jelekből ismerhető fel az új tudatosság? Ezekről és más alapvető kérdésekről lesz szó ebben a könyvben. Ám ami ennél fontosabb: ez a könyv maga is olyan eszköz az átalakuláshoz, ami a felbukkanóban levő, új tudatosságból született. Az itt taglalt gondolatok és fogalmak ugyan fontosak lehetnek, jelentőségük mégis csupán másodlagos. Nem többek, mint a felébredéshez vezető útjelző táblák. Olvasás közben egyfajta váltás történik benned.

E könyv megírásának nem az a célja, hogy elméd tartalmához új információt vagy hitet adjon, vagy hogy bármiről is megpróbáljon meggyőzni, hanem hogy tudatállapot-váltást idézzen elő, vagyis: fölébredést. Ebben az értelemben ez a könyv nem „érdekes”. Az érdekes azt jelenti, hogy távolságot tarthatsz az olvasottaktól, hogy elmédben eljátszhatsz az elvekkel és fogalmakkal, egyetértve vagy egyet nem értve velük.

Ez a könyv rólad szól. Vagy megváltoztatja a tudati állapotodat, vagy semmitmondónak találod. Csak azokat képes fölébreszteni, akik készen állnak rá. Még nem mindenki áll készen, sokan azonban igen, és minden egyes fölébredő személlyel nő a lendület a kollektív tudattalanban, s ezért a változás már könnyebbé válik a többiek számára. Ha nem tudod, mit jelent a fölébredés, olvasd tovább e könyvet. Csak a fölébredés révén tudhatod meg e szó valódi jelentését. Egy futó bepillantás elegendő a fölébredés folyamatának beindításához, s az visszafordíthatatlan lesz.

Egyesek számára ez a futó bepillantás e könyv olvasása közben következik be. Sok más emberben, akik talán észre sem vették, a folyamat már elkezdődött. E könyv segít nekik észrevenni azt. Egyeseknél átélt veszteség vagy szenvedés hatására vette kezdetét; másoknál azáltal, hogy spirituális tanítóval vagy tanítással kerültek kapcsolatba, elolvasták A most hatalma című könyvet, vagy elolvastak valami más, spirituálisan szintén eleven és ezért átalakító hatású könyvet; vagy az elmondottak bármely kombinációja kapcsán. Ha az ébredés folyamata elkezdődött benned, e könyv olvasása fel fogja azt gyorsítani és erősíteni.

A felébredés nélkülözhetetlen része: felismerni a föl nem ébredt énedet, az egódat, amint az gondolkozik, beszél és cselekszik; valamint felismerni a kollektívan kondicionált elmefolyamatokat, amelyek a föl nem ébredt állapotot fenntartják. Ezért mutatja be e könyv az ego fontosabb aspektusait, s hogy azok miként működnek individuálisan és kollektívan, tehát az egyedben és a közösségben. E kérdés vizsgálata két ok miatt fontos. Az első: amíg nem ismered az ego működése mögött megbúvó alapmechanizmust, addig azt nem veszed észre, s emiatt az újra és újra rászed: eléri, hogy újra és újra azonosulj vele. Ez azt jelenti, hogy a téged álnokul megtévesztő „lény” átveszi fölötted az uralmat, s úgy tesz, mintha ő te lennél.
A másik ok: maga a felismerés is a felébredés egy módja. Amikor felismered magadban a tudattalant, akkor ami lehetővé teszi a felismerést: az a megjelenő tudat, az a fölébredés. Nem harcolhatsz az egóval, és nem győzheted le, ahogy a sötétséggel sem harcolhatsz. Mindössze a tudat fényére van szükség. Te az a fény vagy.

Eckhart Tolle - ÚJ FÖLD

Eckhart Tolle - Új Föld

Ráébredni életed céljára 


ELSŐ FEJEZET 

Az emberi tudat kivirágzása 

1~FELIDÉZÉS 

A Föld 114 millió évvel ezelőtti reggele, kevéssel napkelte után: a bolygón legelőször jelenik meg virág, s kinyílik, hogy befogadja a Nap sugarait. E jelentős, a növények életében evolúciós átalakulást jelző pillanatot megelőzően a bolygót már évmilliók óta borította növényi vegetáció. Az első virág valószínűleg nem élt hosszú ideig, s a virágok sokáig bizonyára ritka és elszigetelt jelenségek maradtak, mert a körülmények még nem kedveztek bolygó szerte való megjelenésüknek. Ám a kritikus küszöb egyszer mégis csak elérkezett, s azon a napon az egész bolygón hirtelen szín- és illatrobbanás zajlott le. (Bár akkor nem volt még ott ezt érzékelő tudat.)

Sokkal később ezek a finom és illatozó lények, amelyeket virágoknak nevezünk, egy másik faj tudatfejlődésében kaptak fontos szerepet. Az embereket rendkívüli mértékben vonzották és lenyűgözték a virágok. Az emberi lények tudatfejlődése során valószínűleg a virág volt az első olyan dolog, amit nem hasznossága miatt, más szóval nem az életben maradásukban betöltött szerepe miatt értékeltek. A virágok számtalan művészt, költőt és misztikust ihlettek meg. Jézus azt javasolja, hogy merengjünk el a virágok fölött, és tanuljunk tőlük élni. Buddháról azt mesélik, hogy egy alkalommal „szótlan szentbeszédet” tartott: kezébe vett egy virágot, majd merengve nézte. Némi idő után a jelenlevők egyike, Mahakasyapa szerzetes, elmosolyodott. Azt mondják, egyedül ő értette meg a prédikációt. A legenda szerint ezt a mosolyt (más szóval: felismerést) adta tovább az egymást követő huszonnyolc mester, és sokkal később ez vált a zen gyökerévé.

A virág szépségének meglátása rá tudott ébreszteni embereket – még ha csak rövid időre is – arra a szépségre, ami legbensőbb lényük, valódi természetük esszenciális (lényegi) része. A szépség első fölismerése az emberi tudatfejlődés egyik legjelentősebb eseménye volt. Az öröm és a szeretet érzése esszenciájában kapcsolódik ehhez a felismeréshez. Anélkül, hogy annak teljesen tudatában lennénk, a forma szintjén a virágok annak a kifejeződései lettek számunkra, ami bennünk a legmagasabb rendű, legszentebb és végső soron formamentes. A virágok, amelyek tünékenyebbek, éteribbek és finomabbak, mint azok a növények, amelyekből előemelkedtek, egy másik birodalom hírnökeinek, a fizikai formák világa és a
formamentes között húzódó hidaknak a szerepét kapták. Nemcsak az illatuk volt olyan, amit az emberek finomnak és kellemesnek tartottak, hanem emellett a lélek világából is „illatot” hoztak. Ha a „megvilágosodás” szót a hagyományosan elfogadottnál tágabb értelemben kezeljük, akkor tekinthetünk úgy a virágokra, mint a növények megvilágosodására.

Bármely világ – ásványvilág, növényvilág, állatvilág vagy embervilág – bármely életformájáról azt mondhatjuk, hogy „megvilágosodáson” megy keresztül. Ez azonban rendkívül ritka jelenség, mert az már több mint evolúciós előrelépés: fejlődése folyamatosságának megszakadását, a Lét egy teljesen eltérő szintjére való ugrást, és legfőképp az anyagiság csökkenését jelenti.

Mi lehet súlyosabb és áthatolhatatlanabb a kőnél, minden forma legsűrűbbjénél? Néhány kő molekuláris szerkezete mégis változáson megy keresztül, kristállyá alakul, s a fény számára így már átjárhatóvá válik. Egyes széndarabok, elképzelhetetlenül hatalmas hő és nyomás hatására gyémánttá válnak, illetve bizonyos nehéz ásványok egyéb drágakövekké.

A legtöbb csúszómászó hüllő, minden teremtmény legföldhözragadottabbja, évmilliók óta változatlan maradt. Néhányuk azonban tollat és szárnyat növesztett, és madárrá vált, legyőzve így a gravitáció erejét, amely őket oly sokáig fogva tartotta. Nem a csúszó-mászó mozgásuk vagy a járásuk vált jobbá, hanem „transzcendáltak”: teljesen felülemelkedtek a
csúszásmászáson és járáson.

Az emberi lélek számára időtlen idők óta különösen jelentős szerepet játszottak a virágok, a kristályok, a drágakövek és a madarak. Persze, ők is – mint minden életforma – a mögöttes, egyetlen élet, egyetlen tudat pillanatnyi ideiglenes, múló megnyilvánulásai. Különleges jelentőségük és a tény, hogy az emberek csodálják őket és vonzódnak hozzájuk, éteri jellegüknek tulajdonítható.

Ha az emberek érzékelésében van bizonyos fokú jelenlét – csöndes és éber figyelem –, akkor képesek érezni a minden teremtményben, minden életformában levő isteni életesszenciát, és felismerni, hogy az ugyanaz, mint saját esszenciájuk, s ezért úgy szeretik őket, mint önmagukat. Anélkül azonban a legtöbb ember csak a külső formát látja, s nincs tudatában a belső lényegnek, ahogy saját lényegének sem, és önmagának csupán testi és lélektani formájával azonosul.

A virág, a kristály, a drágakő vagy a madár esetében azonban még a kevés vagy semennyi jelenléttel rendelkező ember is olykor megérzi, hogy több van bennük, mint az adott forma fizikai léte, jóllehet nem tudja, hogy emiatt vonzódik hozzájuk. Egyszerűen affinitást érez irántuk. Éteri természetük miatt formájuk kisebb mértékben homályosítja el a bennük lakozó lelket, mint az más életformák esetében történik. Kivételt ez alól az újszülött életformák képeznek: csecsemők, kölyökkutyák, kismacskák, bárányok stb. Ők törékenyek, finomak, még nem ágyazódtak szilárdan az anyagiságba. Rajtuk keresztül átragyog a nem evilági ártatlanság, édesség és szépség. Ők a még viszonylag érzéketlen embereket is felvidítják.

Ha éberen elmerengsz egy virág, kristály vagy madár láttán, anélkül, hogy azt gondolatban megneveznéd, számodra az a formamentesbe nyíló ablakká válik. Megnyílik egy belső „rés” – ha mégoly csöppnyi és tünékeny is –, amely a lélek világával teremt összeköttetést. Ezért játszott ősidők óta e három „megvilágosodott” életforma oly fontos szerepet az emberi tudat fejlődésében. Ezért lett például a lótuszvirág közepében ülő drágakő a buddhizmus központi jelképe, és ezért jelzi a fehér madár, a galamb, a kereszténységben a Szentlelket. Ők készítették elő a talajt a planetáris tudat még mélyebb megváltozásához, amire az emberi faj jelöltetett ki. Ez az a spirituális fölébredés, amelyet kezdünk megtapasztalni.

Sorszerű dolgok ismétlődése...


Szerző: Manita - nevedbenasorsod.hu / kerekegeszember.hu

Amikor történik valami baj, nyomorúság, szégyen az életünkben, a hirtelen jött megpróbáltatástól kétségbe esünk. Esetleg nem gondoltuk végig tetteink következményeit és idő múltával ránk szakadt valami, amit tragédiának élünk meg…

Ilyen a be nem fizetett villanyszámla, a banki kölcsön, a válás, a titkos kapcsolatok kiderülése, a teherbeesés vagy egy újabb elutasítás valami kecsegtető munkahelyen…   esetleg megint olyan társat választunk, aki terrorizál…. és még sorolhatnám…

Hányszor-de hányszor ismétlődik ez velünk?

Hogyan lehet ebből a mókuskerékből kiszállni?

Ezt most én mondom és nem kell velem egyetérteni!

Minden baj (és bűnhődés) attól egyre rosszabb és rosszabb, hogy nem vállaljuk fel Önmagunkat.

Nincs lelkierőnk, kihívásnak, lehetőségnek minősíteni. Lelassulunk, beletörődünk, belehalunk, megalkuszunk- hagyjuk, hogy mások döntsenek helyettünk – el vagyunk veszve…

Ha nem fordulunk szembe a problémával és nem daraboljuk fel apró részekre, hogy megoldjuk őket – hanem hagyjuk, hogy nyomják a lelkünket egyre súlyosabban – el vagyunk veszve…

Meghalt egy gyerekkori játszótársam – felkötötte magát… szerettem… Vidám és segítőkész volt. Nagy hóhányó  Jó tanácsai voltak, ha másokról volt szó…

Akkor vajon, miért??????

Mi a legnehezebb az ember életében?

Ezen gondolkodom 2 napja…

Azt hiszem megtaláltam a választ: Le kell vetkőznöd, azt amit gondolsz magadról, le kell győznőd, azt, hogy elfogadd, amit mások mondanak rólad, el kell engedned mindent és mindenkit, aki visszatart, a saját boldog életed megélésétől, a saját ötleteid megvalósításától, a saját félelmeid felnagyításával szívja az energiádat…

Le kell győznöd Önmagad, hogy életbe maradj!

Az ÉLET, látja benned a csodát, hiszen megszülettél- az ÉLET látja benned a  lehetőséget, azt amit TE nem veszel észre magadban… Az ÉLET azt akarja, hogy vedd észre Önmagad nagyszerűségét és ÉLJ!

Állj oda, a megpróbáltatásaid elé és mond a szemébe: Tudom, hogy fontos vagy, mert valamit nem vettem észre eddig, valamit a szőnyeg alá akarok söpörni, hogy egy olyan képet mutassak magamról—ami nem én vagyok! Itt az ideje, hogy a saját életemet éljem! Itt és most VÁLTOZTATOK!

A mókuskerékből így lehet kiszállni—- jobbra vagy balra ki kell lépni… és ha elesel , FEL KELL KELNI !!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Ez a hónap erről szól 

Szeretném ha ÉLNÉL  Ha szembe néznél mindennel és új életet kezdenél—de másképp mint eddig!

Nincs őrlődés… nincs hazugság, önbecsapás…  nincs mosoly, ha sírni kell… nincs sírás, hiszti ha nevetni kell… nincs terror és nincs függésben tartás…  nincs félelem és nincs átkozódás…  nincs menekülés és  nincs várakozás….nincs többé halogatás!

Csak TE vagy! És minden, amit meg akarsz valósítani!

És most zárszóként, megint kedves barátom leveléből idéznék, mert szeretném ha tudnád TE is magadról:

 „Közvetlenül Jézus után az őskereszténység idejében, még használták az Ember eredeti definícióját.
Az ember fénytermészetű, bűntelen, szépséges, tiszta és szabad testbe zárt, Isteni fény.”

/Jézus/



Ebben a hónapban, minden nap elindíthatsz, elkezdhetsz valami nagyszerűt megvalósítani Önmagadból


Október 1. hétfő – a test és a lélek gyógyítása, önerő felfedezése

2. kedd – dupla pénz nap  – az anyagi dolgok rendezése, az igazság észrevétele

3. szerda – a szeretet áramoltatása, a saját bölcsességed megtalálása önmagadban

4. csütörtök –  munkával, tervezés elindításával, kapcsolatban, nagyon sikeres nap

5. péntek – Teremtőnap  - kapcsolatainkban is indítsunk változásokat, ha jobbá akarjuk tenni az életünket!

6. szombat – lezárások, elengedések, megbocsátások előtérbe helyezése, elindítása nélkülözhetetlen ezen a napon, életünk minden területén!

7. vasárnap –  öngyógyítás, lezárás, búcsúzás, mindentől, ami és aki fogva tart, be akar zárni egy elképzelt világba-ami nem a mi életünk!

8. hétfő  – jogi, üzleti, pénzügyi dolgok, új alapokra helyezése az életünkben—ez most fontos változásokat hoz, ha hallgatunk a bennünk lévő Angyalunkra

9. kedd – az igazi szerelem, szeretet, elérhető, HA te is szabad vagy és másokat sem akarsz függésbe tartani… vagyis az Önszeretet az elsődleges ezen a napon!!!!

Most eredj és élj, mert a Világ a Tiéd!  – Hamvas Béla –


LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

KIEMELT BEJEGYZÉS

Májusi szerelmi előrejelzés

Mire készülj májusban szerelem és a párkapcsolati boldogság terén? Az ismert amerikai párkapcsolati szakértő és spirituális tanító, Chuck ...

TOP 3 BEJEGYZÉS

KEDVES OLVASÓIM

Lia Weblapkellékek, kütyük és kódok

Katka szép oldala

Semilin-graphic

222

lap tetejére