-Eckhart Tolle: Új Föld-
A tudatosságba történő első bepillantást akkor éltem át, amikor elsőéves egyetemi hallgatóként tanultam a University of London tanintézményben. Hetente kétszer a londoni metróra szálltam, hogy az egyetemi könyvtárba menjek, általában reggel 9 óra körül, a reggeli csúcs vége felé. Egyik alkalommal egy harmincegynéhány éves hölgy ült velem szemben.
Néhányszor már láttam őt a metrón. Nem lehetett nem észrevenni. Bár a szerelvény tele volt, a mellette lévő két ülésre mégse ült senki, ugyanis a hölgy meglehetősen őrültnek tűnt. Rendkívül feszültnek látszott, és egyfolytában hangosan és mérgesen beszélt magához. Oly mértékben elmerült a gondolataiban, hogy láthatóan egyáltalán nem volt a körötte levő emberek tudatában. Lefelé és kissé balra nézett, mintha valaki olyanhoz beszélne, aki a mellette lévő üres ülőhelyen ülne. Bár nem emlékszem pontosan monológja tartalmára, az valahogy így hangzott: „És akkor ő azt mondta nekem… ezért azt mondtam neki, te hazudsz! Hogyan merészelsz engem ilyennel vádolni…, amikor te vagy az, aki mindig kihasználtál engem! Bíztam benned, de te eljátszottad a bizalmamat…” Hanglejtése haragot tükrözött. Annak az embernek a haragját, akit megbántottak, akinek meg kell védenie az álláspontját,
mert különben megsemmisül.
Ahogy a szerelvény befutott a Tottenham Court Road állomásra, fölállt, és az ajtó felé vonult, ám egy pillanatra sem maradt csendben, a szavak továbbra is egyre csak peregtek a szájából. Nekem is itt kellett leszállnom, a hölgy mögött ezért én is kiléptem a szerelvény ajtaján. Az utcaszinten elindult a Bedford tér felé, továbbra is teljesen elmerülve az elképzelt párbeszédbe, még mindig haragosan vádolva és saját álláspontját védve. Kíváncsi lettem, ezért úgy döntöttem, hogy amíg nagyjából egy irányba megyünk, addig követem. Bár belemerült a képzeletbeli párbeszédébe, a jelek szerint tudta, hová tart. Hamarosan feltűnt a Senate House impozáns, az 1930-as években épült sokemeletes tömbje, ahol az egyetem központi adminisztrációs részlege és könyvtára működik. Megdöbbentem. „Elképzelhető, hogy ugyanoda megyünk?” Igen, ő is oda tartott. „Ez a nő vajon tanár, diák, irodai dolgozó vagy könyvtáros? Lehet, hogy valamilyen pszichológiai kutatás alanya?” Sohasem tudtam meg. Ugyanis mire beléptem a kapun, húsz lépéssel mögötte haladva, az épület egyik liftje már elnyelte a hölgyet. (Milyen vicces, hogy ez az épület George Orwell regényének, az 1984-nek a filmváltozatában az „Elmerendőrség” főhadiszállásaként szerepelt.)
Kissé mellbe vágott a dolog. Érett, 25 éves, elsőéves egyetemi hallgatóként önmagamat formálódó értelmiséginek tekintettem, és meg voltam róla győződve, hogy az emberi létezés dilemmáira valamennyi válasz megtalálható az intellektus, vagyis a gondolkodás révén. Akkor még nem jöttem rá, hogy az emberi létezés fő dilemmája épp maga a tudatosság nélküli gondolkodás. A professzorokra a valamennyi válasz birtokában levő bölcsekként tekintettem, az egyetemre pedig a tudás templomaként. „Hogyan lehetséges, hogy ennek része egy ilyen, őrült hölgy?”
Még akkor is róla gondolkoztam, amikor a könyvtárba menet betértem a férfi WC-be. Kézmosás közben az járt a fejemben: „remélem, nem végzem majd úgy, mint ő”. A mellettem álló férfi egy pillanatra rám nézett. Hirtelen ráeszméltem, hogy ezeket a szavakat nemcsak gondoltam, hanem halkan, motyogva, ki is mondtam. „Te jó ég! Már most olyan vagyok, mint ő!” – gondoltam. Nem volt-e az én elmém is ugyanolyan szüntelenül aktív, mint az övé? Csak apró különbségek voltak köztünk. Az ő gondolatai mögött érzékelhetően dominálóan a harag húzódott meg; az én esetemben a szorongás. Ő hangosan gondolkozott; én – javarészt – a fejemben. Ha ő őrült volt, akkor mindenki őrült, magamat is beleértve! Csupán a mértékben különbözünk!
Egy pillanatra képes lettem kilépni az elmémből, és mintegy tágabb perspektívában, a maga valóságában látni mindezt. Néhány pillanatra a gondolkodásból a tudatosságba csusszantam át. Még mindig a férfimosdóban álltam, de már egyedül, és az arcomat néztem a tükörben. Az elmémtől történt leválás eme pillanatában hangosan fölnevettem. Elmebaj jelének tűnhetett, holott az valójában éppenséggel az épelméjűség nevetése volt, a nagy hasú Buddha hahotája. „Az élet nem olyan komoly, mint amilyenné az elmém teszi” – úgy tűnt, ezt mondja a nevetésem. Ám ez csak egy bepillantás volt, ami aztán nagyon gyorsan feledésbe merült. A következő három évet szorongásban és depresszióban töltöttem, teljesen azonosulva az elmémmel. Közel kellett kerülnöm az öngyilkosság gondolatához, mielőtt a tudatosság visszatérhetett, és akkor az már sokkal több volt, mint futó bepillantás. Megszabadultam a kényszeres gondolkozástól és a hamis, elme alkotta éntől.
Az elmesélt incidens nem csupán az első bepillantást adta meg a tudatosságba, hanem az első kétséget is elültette bennem az emberi intellektus abszolút érvényességét illetően. Néhány hónappal később valami tragikus dolog történt, amitől a kétségeim tovább növekedtek. Hétfő reggel bementünk egyik professzorunk előadására, akinek az elméjét végtelenül csodáltam. Közölték velünk, hogy a professzor úr a héten öngyilkos lett, főbe lőtte magát. Ledöbbentem. Nagyra becsült tanárunkról úgy tűnt, hogy birtokában van minden válasz.
Mindennek ellenére akkor még nem láttam más lehetőséget, mint a gondolkodást művelni. Akkor még nem ébredtem rá, hogy a gondolkodás csupán csöppnyi aspektusa annak a tudatnak, akik valójában vagyunk, ahogy még az egóról sem tudtam semmit, arról nem is beszélve, hogy azt esetleg észlelni tudtam volna magamban.
A tudatosságba történő első bepillantást akkor éltem át, amikor elsőéves egyetemi hallgatóként tanultam a University of London tanintézményben. Hetente kétszer a londoni metróra szálltam, hogy az egyetemi könyvtárba menjek, általában reggel 9 óra körül, a reggeli csúcs vége felé. Egyik alkalommal egy harmincegynéhány éves hölgy ült velem szemben.Néhányszor már láttam őt a metrón. Nem lehetett nem észrevenni. Bár a szerelvény tele volt, a mellette lévő két ülésre mégse ült senki, ugyanis a hölgy meglehetősen őrültnek tűnt. Rendkívül feszültnek látszott, és egyfolytában hangosan és mérgesen beszélt magához. Oly mértékben elmerült a gondolataiban, hogy láthatóan egyáltalán nem volt a körötte levő emberek tudatában. Lefelé és kissé balra nézett, mintha valaki olyanhoz beszélne, aki a mellette lévő üres ülőhelyen ülne. Bár nem emlékszem pontosan monológja tartalmára, az valahogy így hangzott: „És akkor ő azt mondta nekem… ezért azt mondtam neki, te hazudsz! Hogyan merészelsz engem ilyennel vádolni…, amikor te vagy az, aki mindig kihasználtál engem! Bíztam benned, de te eljátszottad a bizalmamat…” Hanglejtése haragot tükrözött. Annak az embernek a haragját, akit megbántottak, akinek meg kell védenie az álláspontját,
mert különben megsemmisül.
Ahogy a szerelvény befutott a Tottenham Court Road állomásra, fölállt, és az ajtó felé vonult, ám egy pillanatra sem maradt csendben, a szavak továbbra is egyre csak peregtek a szájából. Nekem is itt kellett leszállnom, a hölgy mögött ezért én is kiléptem a szerelvény ajtaján. Az utcaszinten elindult a Bedford tér felé, továbbra is teljesen elmerülve az elképzelt párbeszédbe, még mindig haragosan vádolva és saját álláspontját védve. Kíváncsi lettem, ezért úgy döntöttem, hogy amíg nagyjából egy irányba megyünk, addig követem. Bár belemerült a képzeletbeli párbeszédébe, a jelek szerint tudta, hová tart. Hamarosan feltűnt a Senate House impozáns, az 1930-as években épült sokemeletes tömbje, ahol az egyetem központi adminisztrációs részlege és könyvtára működik. Megdöbbentem. „Elképzelhető, hogy ugyanoda megyünk?” Igen, ő is oda tartott. „Ez a nő vajon tanár, diák, irodai dolgozó vagy könyvtáros? Lehet, hogy valamilyen pszichológiai kutatás alanya?” Sohasem tudtam meg. Ugyanis mire beléptem a kapun, húsz lépéssel mögötte haladva, az épület egyik liftje már elnyelte a hölgyet. (Milyen vicces, hogy ez az épület George Orwell regényének, az 1984-nek a filmváltozatában az „Elmerendőrség” főhadiszállásaként szerepelt.)
Kissé mellbe vágott a dolog. Érett, 25 éves, elsőéves egyetemi hallgatóként önmagamat formálódó értelmiséginek tekintettem, és meg voltam róla győződve, hogy az emberi létezés dilemmáira valamennyi válasz megtalálható az intellektus, vagyis a gondolkodás révén. Akkor még nem jöttem rá, hogy az emberi létezés fő dilemmája épp maga a tudatosság nélküli gondolkodás. A professzorokra a valamennyi válasz birtokában levő bölcsekként tekintettem, az egyetemre pedig a tudás templomaként. „Hogyan lehetséges, hogy ennek része egy ilyen, őrült hölgy?”
Még akkor is róla gondolkoztam, amikor a könyvtárba menet betértem a férfi WC-be. Kézmosás közben az járt a fejemben: „remélem, nem végzem majd úgy, mint ő”. A mellettem álló férfi egy pillanatra rám nézett. Hirtelen ráeszméltem, hogy ezeket a szavakat nemcsak gondoltam, hanem halkan, motyogva, ki is mondtam. „Te jó ég! Már most olyan vagyok, mint ő!” – gondoltam. Nem volt-e az én elmém is ugyanolyan szüntelenül aktív, mint az övé? Csak apró különbségek voltak köztünk. Az ő gondolatai mögött érzékelhetően dominálóan a harag húzódott meg; az én esetemben a szorongás. Ő hangosan gondolkozott; én – javarészt – a fejemben. Ha ő őrült volt, akkor mindenki őrült, magamat is beleértve! Csupán a mértékben különbözünk!
Egy pillanatra képes lettem kilépni az elmémből, és mintegy tágabb perspektívában, a maga valóságában látni mindezt. Néhány pillanatra a gondolkodásból a tudatosságba csusszantam át. Még mindig a férfimosdóban álltam, de már egyedül, és az arcomat néztem a tükörben. Az elmémtől történt leválás eme pillanatában hangosan fölnevettem. Elmebaj jelének tűnhetett, holott az valójában éppenséggel az épelméjűség nevetése volt, a nagy hasú Buddha hahotája. „Az élet nem olyan komoly, mint amilyenné az elmém teszi” – úgy tűnt, ezt mondja a nevetésem. Ám ez csak egy bepillantás volt, ami aztán nagyon gyorsan feledésbe merült. A következő három évet szorongásban és depresszióban töltöttem, teljesen azonosulva az elmémmel. Közel kellett kerülnöm az öngyilkosság gondolatához, mielőtt a tudatosság visszatérhetett, és akkor az már sokkal több volt, mint futó bepillantás. Megszabadultam a kényszeres gondolkozástól és a hamis, elme alkotta éntől.
Az elmesélt incidens nem csupán az első bepillantást adta meg a tudatosságba, hanem az első kétséget is elültette bennem az emberi intellektus abszolút érvényességét illetően. Néhány hónappal később valami tragikus dolog történt, amitől a kétségeim tovább növekedtek. Hétfő reggel bementünk egyik professzorunk előadására, akinek az elméjét végtelenül csodáltam. Közölték velünk, hogy a professzor úr a héten öngyilkos lett, főbe lőtte magát. Ledöbbentem. Nagyra becsült tanárunkról úgy tűnt, hogy birtokában van minden válasz.
Mindennek ellenére akkor még nem láttam más lehetőséget, mint a gondolkodást művelni. Akkor még nem ébredtem rá, hogy a gondolkodás csupán csöppnyi aspektusa annak a tudatnak, akik valójában vagyunk, ahogy még az egóról sem tudtam semmit, arról nem is beszélve, hogy azt esetleg észlelni tudtam volna magamban.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése