A MEGJELENŐBEN LÉVŐ ÚJ TUDATOSSÁG

-Eckhart Tolle: Új Föld-

A legtöbb ősi vallás és spirituális tradíció egyaránt tartalmazza a felismerést, hogy a„normális” (szokványos) elmeállapotunkat valamilyen alapvető rendellenesség „szennyezi”.Ebből az emberi állapot természetével kapcsolatos meglátásból – amit nevezhetünk rossz hírnek – fölbukkan egy második meglátás: az emberi tudat gyökeres átalakulási lehetőségének a jó híre. A hindu tanokban (és néha a buddhizmusban is) ezt az átalakulást megvilágosodásnak nevezik. Jézus tanításában ez a megváltás, a buddhizmusban pedig a szenvedés vége. Ezen átalakulás leírására a megszabadulás és fölébredés szavak is használatosak.

Az emberiség legnagyobb vívmánya nem a számos művészeti, tudományos és műszaki alkotás, hanem saját működészavarának, saját őrültségének felismerése. A régmúltban néhányan ezt a felismerést megkapták. Indiában a 2600 évvel ezelőtt élt férfi, Gautama Siddhartha volt talán az első, aki ezt tökéletesen világosan meglátta. Később akasztották rá a Buddha nevet. A Buddha szó jelentése: „a fölébredett”. Körülbelül ugyanebben az időben jelent meg Kínában az emberiség egy másik korán fölébredt tanítója: Lao-ce. Ő a valaha írt egyik legmélyebben szántó spirituális könyvben, a Tao Te Kingben hagyta ránk lejegyzett tanítását.

Persze, saját őrültségünk felismerése már az épelméjűség megjelenése, a gyógyulás és a traszcendálás kezdete. A tudatosság új dimenziója kezdett megjelenni a Földön, megindult az első „puhatolódzó” virágzás. Ez a néhány ember szólt kortársaihoz. Beszéltek bűnről, szenvedésről, káprázatról. Azt mondták: „Nézzétek, hogy éltek! Vegyétek észre, mit műveltek, a szenvedést, amit teremtetek!” Ezt követően pedig rámutattak a „normális” emberi létezés kollektív rémálmából való
felébredés lehetőségére. Megmutatták az utat. 

A világ még nem állt készen rájuk, az ember felébredésének ők mégis kulcsfontosságú és szükséges szereplői voltak. Kortársaik és a későbbi generációk is nagyrészt menthetetlenül félreértették őket. Tanításukat – noha az egyszerű és erőteljes volt – eltorzították és félreértelmezték, néha már amikor a tanítványaik azt lejegyezték. Aztán az évszázadok során sok olyan dolgot fűztek hozzá, aminek semmi köze sem volt az eredeti tanításhoz, hanem az alapvető félreértést tükrözték. A tanítók egy részét kinevették, ócsárolták vagy megölték; más részét istenként imádták. Az emberi elme működészavarán túlvivő hidat, a kollektív elmebajból kivezető utat megmutató tanításokat eltorzították, s azok maguk is az őrültség részévé váltak.

Így aztán a vallások – többnyire – inkább megosztó, semmint egyesítő erővé váltak. Ahelyett, hogy a minden élet alapvető egységének felismerése révén véget vetettek volna az erőszaknak és a gyűlöletnek, még több erőszakot és gyűlöletet generáltak, még nagyobb feszültséget teremtettek az emberek és a különböző vallások között, sőt egy-egy valláson belül is. Ideológiákká váltak, olyan hitrendszerekké, amelyekkel az emberek azonosulhattak, s így arra használhatták őket, hogy hamis éntudatukat erősítsék. Ezek alapján önmagukat „jónak”, másokat „rossznak” tekinthették, és így identitásukat az ellenségeik – a „másmilyenek”, a „hitetlenek” vagy a „tévhitben élők” – révén határozták meg, s nemritkán feljogosítva érezték magukat a legyilkolásukra is. Az ember a saját képére teremtette meg „Istent”. Az örökké létezőt, a végtelent, a megnevezhetetlent mentális (gondolati) bálvánnyá
redukálták, amiben hinned kellett és „istenemként” vagy „istenünkként” imádni.

És mégis… és mégis…, mindezen, a vallás nevében elkövetett őrült tett ellenére, az igazság, amelyre e vallások rámutatnak, mégis ott fénylik a belsejükben. Mégis fénylik, jóllehet halványan, a torzítás és a félreértelmezés számtalan rétegén keresztül. Ám valószínűtlen, hogy képes lennél észrevenni azt, ha csak nem láttad már ezt az igazságot – legalább pillanatokra – önmagadban. A történelem során mindig akadtak – bár ritkán – olyanok, akik tudatváltást éltek át, és emiatt önmagukban ismerték fel azt, aminek az irányába minden vallás mutat. E nem fogalmi jellegű igazság leírására ők aztán saját vallásuk fogalmi vázát használták.

E férfiak és nők révén valamennyi nagyobb vallásban „iskolák”, illetve mozgalmak születtek, ami az
eredeti tanítás fényének nem csupán újra felfedezését, hanem olykor fölerősödését is eredményezte. Így jött létre a korai és a középkori kereszténységen belül a gnoszticizmus és a miszticizmus; az iszlám valláson belül a szufizmus; a zsidó valláson belül a haszidizmus és a kabbala; a hindu valláson belül az advaita vedenta; és a buddhizmuson belül a zen és a dzogchen. Ezen iskolák legtöbbje a
hagyományokat alapjaiban forgatta fel.

Félrelökték az élettelenítő fogalmizálás és a mentális hitrendszerekben gondolkodás egymásra rakódott rétegeit, ami miatt legtöbbjüket a kialakult vallási hierarchiák gyanakvással és gyakran  ellenségesen szemlélték. A fő vonalat képviselő vallástól eltérően tanításuk a ráébredést és a belső átalakulást hangsúlyozta. Ezeknek az ezoterikus iskoláknak, illetve mozgalmaknak köszönhető, hogy a nagy vallások visszanyerték az eredeti tanítások átalakító erejét, bár a legtöbb esetben az emberek csupán apró kisebbsége férhetett azokhoz hozzá.

Számuk sohasem volt elég nagy ahhoz, hogy a többség mély, kollektív tudattalanjára jelentős hatást fejthettek volna ki. Az idő múltával azonban ezeknek az iskoláknak némelyike is túl mereven formalizálttá vagy fogalmizálttá vált ahhoz, hogy továbbra is hatásos legyen.