-Eckhart Tolle: Új Föld-
2. Rész
A szavak – függetlenül attól, hogy hanggá formálva hallod őket, vagy gondolatokként kimondatlanok maradnak – szinte hipnotikusan megigézhetnek. Könnyen elveszíted magadat bennük, hipnotikus állapotba kerülsz tőlük, kimondatlanul azt gondolva, hogy ha valamihez egy szót kapcsoltál, akkor már tudod is, hogy az micsoda. A tény: nem tudod, hogy az micsoda. Csupán címkével fedted el magad elől a misztériumot. Minden – egy madár, egy fa, még egy szimpla kő is, az emberi lényről nem is beszélve – végső soron megismerhetetlen. Azért, mert mérhetetlen a mélysége. Mindaz, amit azzal kapcsolatban észlelhetünk, megtapasztalhatunk, gondolhatunk, csupán a valóság felszíni rétege, kevesebb, mint a jéghegy csúcsa.
Felszíni megjelenése mögött minden nemcsak minden egyébbel, de még azzal a Forrással is összekapcsolódik, amelyből született. Akár egy kő, és még könnyebben egy virágszál vagy egy madár is megmutathatja neked az Istenhez, a Forráshoz, az önmagadhoz visszavezető utat. Ha úgy nézel rá, vagy úgy tartod kezedben, hogy hagyod azt lenni, anélkül, hogy rá szót vagy mentális címkét aggatnál, egyfajta áhítatérzés és csodálat jelenik meg benned. Hangtalanul közli veled lényegét, és visszatükrözi saját esszenciádat is. Ez az, amit a nagy művészek érzékelnek, és művészetükben közvetíteni képesek. Van Gogh nem mondta, hogy „ez csak egy régi szék”. Nézte, nézte és nézte. Érzékelte a szék „Létségét”. Majd a vászon elé ült, és kezébe vette az ecsetet. Magát a széket néhány dollárért lehetett volna eladni. Az ugyanerről a székről készült festmény ma 25 millió dollárt ér.
Ha nem takarod le a világot szavakkal és címkékkel, akkor visszatér életedbe a csodálatos érzékelése, ami réges-rég elveszett, amikor az emberiség, ahelyett, hogy használta volna a gondolatot, annak megszállottjává vált. Egyfajta mélység tér vissza az életedbe. A dolgok visszanyerik újdonságukat, frissességüket. És a legnagyobb csoda, hogy saját lényegi énedet bármely szót, gondolatot, mentális címkét vagy képet megelőző valamiként tapasztalod meg. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, meg kell szabadítanod éntudatodat – „Létséged” érzékelését – mindattól, amivel az összekeveredett, más szóval: amivel az azonosult. Erről a megszabadításról, erről a kibogozásról szól ez a könyv.
Minél gyorsabban ragasztasz verbális (szóban megfogalmazott) vagy mentális (gondolati) címkéket dolgokra, emberekre vagy helyzetekre, valóságod annál sekélyesebbé és élettelenebbé válik, és annál halottabb leszel a valóság, a benned és a körötted folyamatosan kibontakozó élet számára. Ily módon eszességre ugyan szert tehetsz, ám a bölcsesség odavész, ahogy az öröm, a szeretet, a kreativitás és az elevenség is. Ezek ugyanis az érzékelés és az értelmezés közti csöndes résben rejlenek. Természetesen használnunk kell szavakat és gondolatokat. Azoknak megvan a maguk szépsége. De muszáj-e a rabságukban élnünk?
A szavak valami olyanná redukálják a valóságot, amit az emberi elme már képes megragadni, s az nem túl sok. A nyelv öt, a hangszalagok által produkált alaphangból áll. Ezek a magánhangzók: a, e, i, o, u. A többi hang a levegő préselése okozta mássalhangzók csokra: s, f, g stb. Elhiszed-e, hogy a hangok bármely kombinációja valaha is elmagyarázhatja, hogy te ki vagy, hogy mi a világmindenség végső célja, vagy akár csak azt, hogy valódi mélységében mi egy fa vagy egy kő?
2. Rész
A szavak – függetlenül attól, hogy hanggá formálva hallod őket, vagy gondolatokként kimondatlanok maradnak – szinte hipnotikusan megigézhetnek. Könnyen elveszíted magadat bennük, hipnotikus állapotba kerülsz tőlük, kimondatlanul azt gondolva, hogy ha valamihez egy szót kapcsoltál, akkor már tudod is, hogy az micsoda. A tény: nem tudod, hogy az micsoda. Csupán címkével fedted el magad elől a misztériumot. Minden – egy madár, egy fa, még egy szimpla kő is, az emberi lényről nem is beszélve – végső soron megismerhetetlen. Azért, mert mérhetetlen a mélysége. Mindaz, amit azzal kapcsolatban észlelhetünk, megtapasztalhatunk, gondolhatunk, csupán a valóság felszíni rétege, kevesebb, mint a jéghegy csúcsa.
Felszíni megjelenése mögött minden nemcsak minden egyébbel, de még azzal a Forrással is összekapcsolódik, amelyből született. Akár egy kő, és még könnyebben egy virágszál vagy egy madár is megmutathatja neked az Istenhez, a Forráshoz, az önmagadhoz visszavezető utat. Ha úgy nézel rá, vagy úgy tartod kezedben, hogy hagyod azt lenni, anélkül, hogy rá szót vagy mentális címkét aggatnál, egyfajta áhítatérzés és csodálat jelenik meg benned. Hangtalanul közli veled lényegét, és visszatükrözi saját esszenciádat is. Ez az, amit a nagy művészek érzékelnek, és művészetükben közvetíteni képesek. Van Gogh nem mondta, hogy „ez csak egy régi szék”. Nézte, nézte és nézte. Érzékelte a szék „Létségét”. Majd a vászon elé ült, és kezébe vette az ecsetet. Magát a széket néhány dollárért lehetett volna eladni. Az ugyanerről a székről készült festmény ma 25 millió dollárt ér.
Ha nem takarod le a világot szavakkal és címkékkel, akkor visszatér életedbe a csodálatos érzékelése, ami réges-rég elveszett, amikor az emberiség, ahelyett, hogy használta volna a gondolatot, annak megszállottjává vált. Egyfajta mélység tér vissza az életedbe. A dolgok visszanyerik újdonságukat, frissességüket. És a legnagyobb csoda, hogy saját lényegi énedet bármely szót, gondolatot, mentális címkét vagy képet megelőző valamiként tapasztalod meg. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, meg kell szabadítanod éntudatodat – „Létséged” érzékelését – mindattól, amivel az összekeveredett, más szóval: amivel az azonosult. Erről a megszabadításról, erről a kibogozásról szól ez a könyv.
Minél gyorsabban ragasztasz verbális (szóban megfogalmazott) vagy mentális (gondolati) címkéket dolgokra, emberekre vagy helyzetekre, valóságod annál sekélyesebbé és élettelenebbé válik, és annál halottabb leszel a valóság, a benned és a körötted folyamatosan kibontakozó élet számára. Ily módon eszességre ugyan szert tehetsz, ám a bölcsesség odavész, ahogy az öröm, a szeretet, a kreativitás és az elevenség is. Ezek ugyanis az érzékelés és az értelmezés közti csöndes résben rejlenek. Természetesen használnunk kell szavakat és gondolatokat. Azoknak megvan a maguk szépsége. De muszáj-e a rabságukban élnünk?
A szavak valami olyanná redukálják a valóságot, amit az emberi elme már képes megragadni, s az nem túl sok. A nyelv öt, a hangszalagok által produkált alaphangból áll. Ezek a magánhangzók: a, e, i, o, u. A többi hang a levegő préselése okozta mássalhangzók csokra: s, f, g stb. Elhiszed-e, hogy a hangok bármely kombinációja valaha is elmagyarázhatja, hogy te ki vagy, hogy mi a világmindenség végső célja, vagy akár csak azt, hogy valódi mélységében mi egy fa vagy egy kő?
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése