AZ ÖRÖKÖLT DISZFUNKCIÓNK (MŰKÖDÉSZAVARUNK)


Ha alaposabban szemügyre vesszük az ősi vallásokat és spirituális tradíciókat, azt találjuk, hogy a számos felszíni különbözőség mögött létezik két olyan központi felismerés, amelyekben legtöbbjük egyetért. Az e felismerések leírására használt szavak ugyan eltérőek, mégis mindegyik ugyanarra a kettős, alapvető igazságra mutat rá. Ennek az igazságnak az első fele a felismerés, hogy a „normálisnak” vélt (vagyis szokványos) elmeállapot a legtöbb embernél olyan, aminek alapján működészavarról vagy akár őrültségről is beszélhetünk. Talán a hinduizmus egyes központi tanításai jutnak a legközelebb e működészavar mint kollektív elmebetegség meglátásához. Ők ezt mayának, a káprázat fátyolának nevezik. Ramana Maharshi, az egyik legnagyobb indiai bölcs, kereken kimondja:
„Az elme maya.”
A buddhizmus más szavakat használ. Buddha szerint szokványos állapotában az emberi elme dukkhát generál, amit szenvedésnek, elégtelenségnek vagy egyszerűen gyötrelemnek fordíthatunk. Ő ezt az emberi állapot jellemzőjének tartja. Bárhová is mész és bármit is teszel – mondja Buddha –, találkozol a dukkhával, s az minden helyzetben előbb - utóbb megmutatkozik.

A keresztény tanítások szerint az emberiség szokványos, „normális” állapota az „eredendő bűn”.
A bűn olyan szó, amit nagyon félreértettek és durván félrefordítottak. Ha szó szerint fordítjuk ógörögből – amely nyelven az Újszövetség íródott –, vétkezni annyit tesz, mint elvéteni a célt, ahogy az íjász elvétheti, eltévesztheti a célpontot.
Vétkezni tehát azt jelenti, hogy eltéveszteni az emberi lét lényegét.
Azt jelenti: ügyetlenül, vakon élni, s emiatt szenvedni és szenvedést okozni.
Ismét azt látjuk, hogy a kifejezés – ha megfosztjuk kulturális terhétől és a félreértelmezéstől – az emberi állapottal örökölt működészavarra mutat rá.

Az emberiség teljesítménye lenyűgöző és tagadhatatlan. Fenséges zenei, képzőművészeti, irodalmi és építészeti műveket alkottunk. Az utóbbi években a tudomány és a technika az életmódunkat oly gyökeresen változtatta meg, s olyan dolgok megtételére és megteremtésére tett minket képessé, amik akár kétszáz esztendővel ezelőtt is csodának minősültek volna.
Kétségtelen: az emberi elme rendkívül intelligens. Ám épp értelmét betegíti meg az őrültség.
A tudomány és a technika fölnagyította azt a romboló hatást, amit az elme működészavara fejt ki a bolygóra, más életformákra és magukra az emberekre. Ez magyarázza, hogy miért a XX. század történelme mutatja meg legvilágosabban ezt a díszfunkciót, ezt a kollektív elmebajt. További tényező, hogy ez a működészavar történetesen fokozódik és erősödik.

Az I. világháború 1914-ben tört ki. Az emberiség egész történelme során gyakoriak voltak a félelem, a kapzsiság és a hatalomvágy gerjesztette romboló és kegyetlen háborúk, valamint a vallási és ideológiai okok miatti rabszolgaság, kínzás és megannyi kegyetlenkedés is. Az ember többet szenvedett embertársa kezétől, mint a természeti csapásoktól.
1914-re a rendkívül intelligens emberi elme azonban már nem csak a belső égésű motort találta fel, hanem a bombát, a géppuskát, a tengeralattjárót, a lángszórót és a mérgező harci gázt is. Az őrültség szolgálatába állított értelem! A Franciaország és Belgium területén zajló állóháborúban több millió férfi pusztult el néhány négyzetkilométernyi sár megszerzéséért.
Amikor a háború 1918-ban véget ért, a túlélők rémülten és értetlenül szemlélték a hátrahagyott pusztítást. Tízmillió embert mészároltak le, és még annál is többen váltak nyomorékká és torzzá. Az emberi őrület korábban még sohasem produkált ekkora, ily jól látható pusztítást. S nem sejtették, hogy ez még csak a kezdet!

Az évszázad végére az embertársuk okozta erőszakos halált haltak száma már meghaladta a százmilliót. Nem csupán nemzetek közt dúló háborúkban pusztultak el sokan, hanem olyan tömeges kivégzés és népirtás következtében is, mint amilyen például a húszmillió „osztályellenség, kém és áruló” legyilkolása volt a sztálini Szovjetunióban vagy a holokauszt leírhatatlan borzalma a náci Németországban. Továbbá rengetegen vesztették életüket számtalan kisebb, belső konfliktusban, mint például a spanyol polgárháborúban vagy a Khmer rezsim idején Kambodzsában, ahol az ország lakóinak egynegyedét lemészárolták.

Csupán a híradót kell megnézni a televízióban, hogy megértsük, az őrület nem enyhült, hanem – immár a XXI. századba terjedően – folytatódik. Az emberi elme kollektív működészavarának egy másik oldala az a példátlan erőszak, ahogyan az emberek más életformákkal és magával a bolygóval bánnak: az oxigéntermelő erdők és egyéb növények, illetve állatok elpusztítása; az állatokkal szemben elkövetett kegyetlen bánásmód a húsgyárakban; valamint a folyók, az óceánok és a levegő megmérgezése. Kapzsiságtól hajtva, nem tudva az egésszel való összekapcsolódottságukról, az emberek továbbra is úgy viselkednek, hogy az – ha így marad – csak saját pusztulásukhoz vezethet.

Az emberi történelem legnagyobb részét az emberi állapot gyökerénél található elmebaj kollektív megjelenési formái alkotják. Az emberi történelem javarészt az őrültség története. Ha az emberiség történelme egyetlen ember kórtörténete lenne, akkor a következő diagnózist kéne fölállítani róla: krónikus üldözéses téveszméktől szenved; kóros hajlam él benne gyilkolásra, szélsőségesen erőszakos és kegyetlen tettek elkövetelésére az általa „ellenségnek” tartottak ellen: valójában saját, kívülre vetített tudattalanja ellen. Riasztóan őrült ember, akinek csak ritkán akadnak – rövid ideig tartó – tiszta pillanatai.

Lélektani ösztönző erőként félelem, kapzsiság és hatalomvágy húzódik meg nemcsak a nemzetek, törzsek, vallások és ideológiák, hanem a személyes kapcsolatokban megfigyelhető, szüntelen konfliktusok hátterében is. Hatásukra érzékeled torzan a többi embert és magadat is. Hatásukra értelmezel félre minden helyzetet, aminek következtében aztán olyan tetteket cselekszel, amelyekkel valódi célod, hogy megszabadulj a félelemtől, és kielégítsd a többre irányuló vágyadat: megtöltsd ezt a valójában feneketlen tartályt.

Fontos azonban megérteni, hogy a félelem, a kapzsiság és a hatalomvágy nem maga a működészavar, amiről beszélek, hanem ennek a diszfunkciónak – a minden emberi lény elméjében mélyen ülő, kollektív tévhitnek – csupán a terméke. Számos spirituális tanítás javasolja: eresszük szélnek félelmeinket és vágyainkat! Ám ezek a spirituális gyakorlatok
általában sikertelenek. Ugyanis nem ásnak le a diszfunkció gyökeréig. A félelem, a kapzsiság és a hatalomvágy nem a végső okok. Megpróbálni jó vagy jobb embernek lenni dicséretes és emelkedett szellemű célnak hangzik, ám valójában olyan törekvés, amit addig nem tudsz sikerre vinni, amíg nem történik benned tudatváltás. Azért nem tudod sikerre vinni, mert
igyekezete valójában továbbra is ugyanannak a működészavarnak a része, jóllehet az
önmegerősítésnek, a több iránti vágynak és az önmagunk fogalmi identitása – az énkép –
megerősítésének már ravaszabb és kifinomultabb formája. Nem attól válsz jobbá, ha
megpróbálsz jó lenni, hanem ha megtalálod azt a jóságot, ami már eleve benned van, és
hagyod azt előbukkanni. Ám az csak akkor bukkanhat elő, ha tudati állapotodban valami
alapvető változás történik.

Az eredetileg nemes eszmék ihlette kommunizmus története világosan megmutatja,
hogy mi történik, ha az emberek megpróbálják megváltoztatni a külső valóságot – új világot
teremtenek – anélkül, hogy előtte megváltoztatnák belső valóságukat, tudati állapotukat. Úgy
szőnek terveket, hogy nem veszik számításba annak a diszfunkciónak a működési
mechanizmusát, ami pedig minden emberben ott található, s a neve: ego.

Megjegyzések

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Lia Weblapkellékek, kütyük és kódok

Katka szép oldala

Semilin-graphic

Népszerű bejegyzések

Erénykerék