Szeretlek, de elfogadlak-e olyannak amilyen vagy?

Egy embert szeretünk vagy utálunk a maga teljességében.
Nem bonthatjuk fel tulajdonságokra, nem mondhatjuk, hogy vállaljuk belőle azt, ami kellemes számunkra, elutasítjuk, ami zavaró és bosszantó. Egyetlen kérdés létezik csak:
Úgy, ahogy van, és ha ilyen marad, kell-e nekem? (Popper Péter)

Mielőtt továbbolvasnál, állj meg egy pillanatra, figyelj befelé, idézd fel magad előtt a kedvesed képét (vagy valaki másét, aki közel áll hozzád), és válaszold meg az idézet utolsó mondatában megfogalmazott kérdést:  

Úgy, ahogy van, és ha ilyen marad, kell-e nekem?

Fordíts különös figyelmet erre a három szóra: ha ilyen marad.

A csapda ugyanis ott rejlik, hogy a válaszunk esetleg „igen”, ám valahol mélyen mégis abban reménykedünk, hogy bizonyos dolgok azért talán megváltoznak. Márpedig esélyük sincs megváltozni, amíg teljes mértékben el nem fogadjuk őket.

Az, hogy valakit elfogadok olyannak, amilyen, nem törvényszerűen jelenti azt, hogy mellette kell maradnom akkor is, ha az árt nekem, vagy tartós szenvedést okoz.

Ahhoz, hogy megszülessen bennünk, és velünk maradjon a szerelem, képesnek kell lennünk arra, hogy a társunkra vonatkozóan nyitott, elfogadó, támogató, pozitív hozzáállással rendelkezzünk.
Mindannyian arra vágyunk, hogy pontosan olyannak fogadjanak el, és szeressenek minket, amilyenek vagyunk. Szívesen vagyunk olyan emberek társaságában, akiktől ezt kapjuk. Ezért érdemes arra törekednünk, hogy épp úgy szeressük a társunkat, ahogy van – ha ezt megkapja tőlünk, örömmel elköteleződik mellettünk.

Azt, hogy képesek legyünk a teljes elfogadásra, az elvárásaink nehezítik meg. Pedig nyilván te is ismered a törvényszerűséget:
minél kevesebbet várok el, annál többet kapok. 
A kapcsolatainkban a legtöbb fájdalmat mégis az okozza, hogy

• valamilyen elvárásom nem teljesült; vagy
• a másik nem az én (kimondott vagy kimondatlan) szabályaim szerint működött; vagy
• nem az általam ráosztott szerepet játssza; vagy
• nem hajlandó kielégíteni valamely igényemet.
• Ilyenkor aztán elfeledkezünk az elfogadásról, és megpróbáljuk átalakítani a másikat, hogy elérjük: valahogy mégiscsak megfeleljen az elvárásainknak. Ám valójában saját magunkon kívül senki más megváltoztatására nincs lehetőségünk. Ha mégis megpróbáljuk, annak állandósult hatalmi harc lesz az eredménye, ami messzire üldözi a szerelmet.

Hiszen a szeretet nem követel; amikor szeretünk, akkor nincs szükségünk arra, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy jónak tartjuk. A szeretet megértés, elfogadás, megbocsátás, kommunikáció. Épp ezért bármennyire is szeretnénk a másikat hibáztatni, a másikra mutogatni, csak rajtunk múlik, hogyan érezzük magunkat a kapcsolatunkban.

Forrás:Sarkadi Kriszta - igazabolszerelem.hu

Kép: animabelle.free.fr