"Soha ne a múltban élj, viszont mindig tanulj belőle."Hyrum:
Ismeretlen szerző
"A hatékonyabb életvezetési technikákról szóló előadásaim és szemináriumaim szüneteiben a résztvevők gyakran megkeresnek, és szinte vágyakozva sóhajtoznak:
Bárcsak száz évvel ezelőtt születtem volna! Akkoriban annyival több idejük volt az embereknek..."Erre mindig azt mondom:
"Valóban így gondolja? És vajon mennyivel több ideje volt akkor az embereknek, mint most?"A válasz általában először egy zavart mosoly, majd valami ilyesmi: "Nos...Hát sokkal több idejük volt."
Miután eltöprengtem ezen a széles körben elterjedt vágyakozáson, rájöttem, hogy a száz évvel ezelőtti és a mai világ közt csupán annyi a különbség, hogy most sokkal több mindent tudunk csinálni ugyanazon idő alatt, mint száz vagy kétszáz évvel ezelőtt. Azaz szélesebb a választható tevékenységek skálája. Ennek egyik oka, hogy felgyorsult a világ, azaz ma szinte mindenhez rövidebb időre van szükség, mint akkor. Háztartásunk például telis-tele van a háziasszony munkáját segítő berendezésekkel. Amihez száz éve még egy heti munkára volt szükség, azt ma egy háziasszony hétfőn reggel három óra alatt elvégzi. Egy hétköznapi vacsora elkészítéséhez sincs már szükség két-három órára. Akár húsz perc is elegendő.
A közlekedés már száz éve is gyorsabb volt, mint korábban. Észak-Amerika átszeléshez hajdan még vagy három hónapot kellett postakocsiban vagy szekérkaravánnal zötykölődni. Ehhez már száz éve is csak egy hét kellett. Az utazás is kényelmesebb volt, mint régen, hiszen az utat vonattal tehette meg az utazó. Ma a New York-San Francisco távolság időben mindössze négy és fél óra, az utazás pedig minden korábbinál komfortosabb. Televízíót nézve vacsorázhatunk, miközben csaknem ezer kilométer per óra sebességgel repít bennünket egy modern utasszállító repülőgép.
A szekérkaraván
Az első mormon telepesek 1846 és 1847 között mintegy 2400 kilométert tettek meg Illionis és Utah között. Erre emlékezvén 150 évvel később egy csapat modern "telepes" elhatározta, hogy újra végigjárják az őseik által megtett utat. Terveik szerint az érdeklődők így megtudhatják, vajon milyen volt egy olyan utazás, amelyet annak idején az új otthonukat és a szerencséjüket kereső amerikaik ezrei tettek meg - ki családdal, ki egyedül - Kalifornia és más területek aranymezői felé. Az emléktúrából címlapsztori lett nemcsak Amerikában, de még a nemzetközi médiában is. Ennek köszönhetően a telepesek szekérkaravánjának érdeklődőkből álló kísérői végül majdnem annyian lettek, mint a túra eredeti résztvevői.
Miután elhagyták Nauvoo-t Illionis államban, és átszelték a Mississippi folyót, az eredeti vándorút résztvevői körülbelül nagy hónap alatt tették meg a 350 mérföldes utat Iowa államon át. A kemény telet a mai Omaha (Nebraska állam) mellett töltötték farönk-kabinokból épített ideiglenes falujukban, miközben már tervezték a következő 1600 kilométeres utat a Platte folyó mentén felfelé, a Sziklás Hegységen át. A végcél a Great Salt Lake volt. Remélték, hogy ott végre nyugalomban élhetik mindennapjaikat, nem úgy, ahogy az Államok keleti részén, ahol hitük és életformájuk miatt állandó zaklatásnak voltak kitéve.
1847 áprilisában az előőrs elhagyta a tábort, és megkezdte négy hónapos vándor útját, melyen később az egész karaván követte. A végcél Utah-ban volt, ott, ahol a mai Salt Lake City fekszik. A város egyébként abból a településből nőtte ki magát, amelyet annak idején a vándorlók alapítottak. 1847 és 1869 közt - mikor is Észak-Utahban a nevezetes aranyék beverésével befejezték a transzkontinentális vasút építését - mintegy hetvenezer ember tette meg az előőrs által bejárt utat ökör- vagy ló vontatta ponyvás szekéren.
A hosszú úton több mint hatezren meghaltak. Őket az út mentén temették el társaik. Az Utah völgybe vándorlók pedig csak töredékét tették ki annak a milliós tömegnek, akik Nyugatra vándoroltak a polgárháborús évek előtt, illetőleg utána.
Amikor híre ment, hogy ez a huszadik századbeli vállalkozó kedvű csoport feleleveníti ősei vándorútját, feleségemmel úgy döntöttünk, néhány hétre magunk is csatlakozunk hozzájuk. A szekérkaravánnal Jeffery City-ben, egy Wyoming állam felföldjén található kis városkában találkoztunk. Autónkat és lószállító utánfutónkat a találkozó helyén hagytuk, és lóháton csatlakoztunk a szekérkaravánhoz. 230 km-t tettünk meg velük úgy, hogy naponta 22-23 kilométert haladt a menet. Több mint tíz napig tartott, mire átjutottunk a nagy amerikai vízválasztón, és elértük a Green folyót.
A tájak, amiket láttunk valószínűleg nem sokat változtak az elmúlt 150 év alatt. Ugyanazok a patakok állták utunkat, ugyanazokat a sziklás kaptatókat kellett megmásznunk, és ugyanaz a kilátás fogadott bennünket a távolba tekintve. Azt hiszem, sosem fogjuk elfelejteni azt a tíz napot. Egészen eddig a túráig meg voltam győződve, hogy pontosan tudom, min mentek keresztül a vándorló telepesek. 1997 nyarán azonban kiderült, valójában fogalmam sem volt róla.
A karaván harmincöt ló- vagy ökör vontatta szekérből állt. A lovak közt volt sok nagytestű igásló is. A szekerek pontosan úgy néztek ki - és úgy is működtek -, mint százötven évvel ezelőtt. Menet közben iszonyatosan zajosak voltak. A szekerek mellett körülbelül százötven ember húzta vagy tolta kétkerekű kézikocsira pakolt holmiját.
Miután csatlakoztunk a menethez, másnap hajnali négykor arra ébredtünk, hogy a karaván vezetője egy hatalmas acélkarikát ütöget. Így figyelmeztette az embereket, hogy ideje készülődni. A mi dolgunk volt a lovak ápolása, etetése, itatása és felnyergelése. A reggelinket is mi magunk készítettük, amivel sietnünk kellett, mivel a menet pontban reggel hétkor útnak indult. A menetben minden úgy folyt, mint százötven évvel ezelőtt. A táborhelyek is pontosan ott voltak, ahol elődeink megpihentek.
Érdekes volt pontosan ugyanazt az utat végigjárni, és ugyanazokon a helyeken éjszakázni. Minden nap körülbelül nyolc vagy kilenc órát meneteltünk. Útközben ugyanazt a monoton kocsizörgést hallgattuk, és ugyanaz a por lepte be ruhánkat, nyergünket, testünket és tüdőnket, mint a múlt századi utazókét. Estére mindnyájan rettentően koszosak voltunk. Vándorlásunk során sok mindennek voltam szemtanúja. Láttam a gyaloglók cipőtől feltört vérző lábát, láttam az utazást feladó "meghátrálók" távozó szekerét - egy vagy két csapat ugyanis nem bírta tovább a megpróbáltatásokat. Annak idején nagyméretű állatok okozta balesetben haltak meg a legtöbben. Ez nem csoda, tekintve, hogy 150 éve az egészségügyi ellátás és a technológia messze elmaradt a maitól, különösen mindentől távol, egy puszta közepén. Ha valaki komolyabban megsérült, az vagy elvérzett, vagy elüszkösödött a sebe, és a fertőzés vitte el. A mi ökrös szekerünkről leesett egy nő, és az eséstől megrepedt a lépe. Ha ugyanez másfél évszázaddal ezelőtt történik, az illető néhány napon belül már halott lett volna. A mi esetünkben azonban telefonáltak a mentőnek, és a mentőhelikopterrel szállították kórházba a nőt, aki a kezelés után rövidesen már fel is épült.
Az utazás sok mindenre ráébresztett bennünket. Megtudtuk például, hogy milyen idő- és munkaigényes a lovas közlekedés. Már a készülődés is sokáig tartott. Az aznapra tervezett pár mérföldes menetelés után pedig amikor végre megérkeztünk a következő táborhelyre, ismét rengeteg tennivalónk volt. Kipakoltuk a szekereket, lecsutakoltuk, megetettük és megitattuk a lovakat, felépítettük a tábort, és elkészítettük a vacsorát. Mire mindennel végeztünk, már fél nyolc vagy nyolc óra volt. Ekkorra körülbelül annyi energiám maradt, hogy keressek egy tenyérnyi füves területet, ahol hanyatt fekve várhatom a halált. Akkor legalábbis erre az egy dologra éreztem már csak erőt magamban.
Emlékszem, milyen büszkék voltunk, amikor egyetlen nap alatt sikerült harmincöt kilométert haladnunk. Ez volt a legnagyobb távolság, mait karavánunk egyetlen napon megtett. Aztán eszembe jutott, hogy ugyanezt a távolságot autópályán, autóval, körülbelül tizennyolc perc alatt tenném meg.
Megértettem, hogy azokban az időkben tényleg több idejük volt az embereknek. De ez másfajta idő volt. Sok volt az olyan monoton cselekvés - ülés, lovaglás, egyszerű munkák végzése -, amely órákig tartott. Erre fájó izmaim és sajgó csontjaim nap mint nap emlékeztettek. A monoton cselekvés pedig valóban több időt hagyott a gondolkodásra, mint amennyivel manapság rendelkezünk. Kalandunk végén szinte már egészen megszoktuk ezt a tempót. Emlékszem, hazaérkezésünk után jó időbe tellett, mire visszazökkentünk a régi kerékvágásba, és megszoktuk a rohanó világ diktálta tempót.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése