Élet az időzár korában

Mindnyájan tapasztaljuk, hogy manapság igen gyorsan kell "gyalogolunk" ahhoz, hogy egy helyben maradjunk. A világ tényleg felgyorsult, és ez nem csupán érzéki csalódás, hanem maga a valóság. Mivel körülöttünk minden gyorsan történik, mi magunk is megszoktuk, hogy gyorsan cselekedjünk. Tegyük fel, hogy dédapán reggel lekéste a szekérkaraván indulását. Nem nagy ügy, utolérte a menetet gyalog. Ha nagyapám a vonatot késte le, semmi gond, egy nap múlva ment a következő, elment hát azzal. Ha apám lekésett egy repülőjáratot, ő sem esett kétségbe. Néhány órával később elment a következő járattal. És én? Engem már az is őrületbe tud kergetni, ha a forgóajtón várnom kell egy szekciót, mert nem megfelelő ütemben érek oda hozzá. Vajon miért? Miért sietünk ennyire? Miről nem akarunk lemaradni?

Az elmúlt években országos kutatást végeztek azzal kapcsolatban, hogy milyen gyorsan vezetnek az amerikaiak az autópályán. Az eredmény igen tanulságos volt. Az utóbbi években nagymértékben nőtt az utazók átlagsebessége, és ennek oka nem csupán a Kongresszus engedékenysége volt, amely egyes államokban megengedte a maximális sebesség növelését.

Az emberek egy része amúgy sem törődik a sebességkorlátozással. Úgy közlekednek, mint egy roncsderbin, tövig nyomott gázpedállal. A közlekedésben nem vagyok valami gyáva, de még számomra is elképesztő, hogy egyes autósok mit művelnek a nagy forgalmú városi utakon. Van, aki úgy vezet, mintha német autópályán lenne, ahol nincs sebességkorlátozás. Ahol útfelújítás van, ott a maximális sebességet legalább negyvennel túllépve, a szabályosan közlekedők közt szlalomozva mennek végig. Húsz évvel ezelőtt még leültették volna őket az ilyen szabálysértésekért.
A nagyvárosi csúcsforgalomhoz ma már szinte hozzátartozik a közlekedés teljes leállása, a totális forgalmi dugó. Ralph Keyes Timelock (Időzár) című 1991-ben megjelent könyvében a közlekedési dugó forgalmának kiterjesztéséről ír. Szerinte a forgalmi dugó jelensége átvitt értelemben az emberek időfelhasználására is alkalmazható.

"Időzár akkor keletkezik, amikor olyan sok mindent akarunk elvégezni, hogy naptárunkban már egyetlen másodpercnyi szabad idő sincsen."  

Ralph komoly kutatással gyűjtött anyagot a könyvhöz. Egyik interjúalanya az időzár fogalmát saját életében a következőképpen magyarázta:

"Olyan rengeteg, mindenképpen elvégzendő feladatot írsz fel magadnak, hogy már azokra sem marad elég időd."

Egyik szemináriumomon valaki így mesélt erről az érzésről, amellyel a mai rohanó világban szerinte mindenki kénytelen szembenézni:

"Semmilyen mértékben sem voltam ura saját életemnek. folyamatosan küzdöttem a határidőkkel - nem  ritkán sikertelenül. Erőmön és időmön felül ígértem mindenkinek mindent, miközben egyre csak feledékenyebb lettem. Minden nap újult erővel vágtam neki a munkának, tele ambícióval, azzal a meggyőződéssel, hogy jó irányban haladok. A nap végén pedig újra és újra szembesülnöm kellett a kudarccal. Bármennyire igyekeztem, állandóan úgy éreztem magam, mint aki csak azért fut, hogy utolérje a többieket. A célvonalat még sosem pillantottam meg. Lelkem mélyén pedig úgy éreztem, hogy bármennyire is igyekszem, sosem lesz erőm befejezni a versenyt."

Ismerősen hangzik? Pedig egyáltalán nem szükséges, hogy erről szóljon az életed. Tele vagy időt és energiát megtakarító berendezésekkel, amelyeket elvileg azért találtak fel, hogy több időd legyen pihenésre és olyan dolgokra,amelyekhez tényleg kedved van.
A személyi számítógép például tipikusan egy ilyen berendezés. Nehéz elhinni, hogy egy negyed évszázada a legtöbb ember még csak nem is álmodott arról, hogy személyi számítógépe legyen. Ma már egy sor más berendezést is számítógépek helyettesítenek. Írógép és fax helyett rengeteg helyen - nem csak irodában, hanem otthon is - számítógép működik. Te például mikor használtál utoljára írógépet?

(Azon túl, hogy - mondjuk - megcímeztél egy borítékot.) Egy munkát, amelyet néhány évtizede még számítástechnikai szakemberek végeztek klimatizált pormentes számítógéptermekben szobanagyságú, halkan duruzsoló számítógépeken, ma már a laptopodon te is el tudod végezni, szinte akárhol.
Egyik jó barátom egy reklámcég kreatív munkatársa. A számítástechnika hatását ő kétféleképpen látja. A médiában és a grafikai tervezésben óriási előrelépést jelent a technológia. Időt azonban nem takarított meg számára. Sőt.

"1985 előtt egy grafikai projekt nyomdai előkészítése még igen időigényes feladat volt. Először is arról kellett döntenünk, hogy a kész nyomaton mekkora felületen szeretnénk elhelyezni a nyomtatott szöveget, amelyet ennek megfelelően kellett megterveznünk. A karakterek nagyságát, fajtáját, a sorok hosszát, a bekezdések igazítását speciális jelekkel adtuk meg a szövegben, amit ezután egy nyomdai előkészítéssel foglalkozó cégnek küldtük át. A szedők ebből elkészítették a mintanyomatot (vagy ahogy mi hívjuk, proofot), és elküldték nekünk egy utolsó ellenőrzésre. Ha nem találtunk rajta elütést vagy egyéb hibát, kivágtuk a szöveget, majd felragasztottuk a grafika megfelelő részére. Ha szerencsénk volt, a szöveg pont akkora és olyan volt, mint amit megálmodtunk. Ha nem, akkor óvatos vagdosás és újraragasztás következett, majd mehetett vissza az egész a nyomdai előkészítőhöz, ahonnan néhány óra vagy néhány nap múlva vissza is kaptuk az anyagot."

Ehhez képest ma már egészen másként mennek a dolgok. A fenti procedúra személyi számítógépen mindössze pár percet vesz igénybe. A képernyő olyannak mutatja a grafikát, ahogyan az a kész nyomaton kinéz majd. A karakterek méretének módosításához pedig csak klikkelnünk kell néhányat az egérrel, és máris kész az új méretezés. Nem fér el a szöveg, ezért törölni akarunk bizonyos szavakat? Ki akarjuk szűrni az elütéseket? Nem gond. Egérrel kijelöljük a törlendő szavakat, és egy gombnyomással töröljük. Az elütések javítása pedig gyorsabban megvan, mint ahogy ezt a mondatot leírom. Fotók elektronikus változatát tetszőleges méretben illeszthetjük be a megfelelő helyre. Szükség esetén le is vághatjuk belőle a nem kívánt részeket. Ha elkészült a dokumentum, lézernyomtatón jobb minőségű nyomatot készíthetünk belőle, mint néhány évvel ezelőtt akár a legnagyobb nyomdagép.
Nem rossz mi? A kreatív szakmában dolgozóknak óriási segítséget nyújt a számítógép, amely szinte az összes aprólékos és időigényes feladatot elvégzi helyettünk. A technológia segítségével ma jobb minőségű munkát sokkal rövidebb idő alatt tudnak elvégezni a szakemberek. Ezzel eddig még nincs is semmi baj. A probléma ez után következik. Erről azonban hallgassuk meg inkább a barátomat:

"Az ügyfelek sajnos megszokták, hogy ma sokkal gyorsabban tudunk dolgozni, mint régen. Tudják, hogy ugyanannyi idő alatt sokkal több mindennel elkészülünk, ezért meg is követelik tőlünk ezt a tempót. amit ma elvárnak, az néhányé éve még fizikailag lehetetlen lett volna. Ezért, bár a munkatempó növekedésével elvileg egy csomó ideje felszabadul az embernek, az így nyert időben sem csinálsz mást, csak tovább dolgozol. Ma sokkal zaklatottabbnak érzem ezt a szakmát, mint annak idején, amikor még minden olyan sokáig tartott. Most például nincs időm igazán átgondolni a dolgokat. Nem érek rá jobb megoldások keresése céljából munkára fogni a tudatalattimat. Erre ma egész egyszerűen nincs időm."

Hallgatóságom majd minden tagja hasonló tapasztalatokról számol be. Számítógépek, faxok, másolók, hálózatok, optikai karakterfelismerők és egyéb irodai kütyük mind-min a mi időnket volnának hivatottak megtakarítani. Arra azonban nincs hatásuk, hogy mit teszünk a megtakarított idővel, amit elvileg saját magunk belátása szerint használhatnánk.

"Úgy érzem magam, mintha egy kuktában élnék, folyamatos nagy nyomás alatt - panaszkodott egyik tréningem résztvevője. - Ha egyszer véletlenül sikerült >csodát tenned<, attól kezdve ezt várják majd tőled minden nap. Vannak időszakok, amikor úgy érzem, minden percem mások elvárásainak és szükségleteinek megfelelően telik -  magaméra azonban egyetlen pillanatom sincs."

Annak idején a munkahelyi túlterheltség ellen egyszerű volt védekezni.
Az ember becsukta maga mögött az ajtót, és ezzel gyakorlatilag elérhetetlenné vált - legalábbis egy ideig. Kereshetett magának egy csendes zugot, vagy hazafelé élvezhette az autózás magányos nyugalmát. Ma? Hála a kommunikációs technológiának, gyakorlatilag bárhol elérhetők vagyunk. Elérnek mobilon, személyhívón, sőt, ha nálam van a laptopom, még e-mailen is.
Annak idején az autóvezetéssel eltöltött idő alatt gondolkoztunk. Ma? A legtöbben mozgó irodának használják az autójukat, ahol telefonon intézik a szóban elintézhető üzleti és családi ügyeiket. Ügyfeleket, brókert, házastársat, barátokat így még azelőtt fel tudnak hívni, hogy beérnének az irodába. Praktikus időtakarékosság - hogy még több idejük maradjon a munkára.

Az emberek többsége még pihenés közben is képtelen leállítani a kommunikáció folyamatos áramlását. Hiszen ha már a technológia lehetővé teszi, miért ne intézzek el egy-két sürgős telefont a legközelebbi településtől kilométerekre eső "természet lágy öléről", miközben kavicsot dobálok egy kristálytiszta gleccsertó partjáról? Pedig elvileg ezt az időt arra szántuk, hogy végre elszabaduljunk a város zajától, a civilizáció ártalmaitól és a rohanó világtól. Különösképpen a kommunikációs technológiára igaz az, hogy "ha már meg adatot", az emberek legtöbbje használja is. Ahol csak lehet. Te például képes vagy nem felvenni a telefont, ha csörög? Ez például fontos lelkigyakorlat. Én sem vagyok túl jó benne.
A probléma főként arra a jelenségre vezethető vissza, amit én "a sürgős ügyek zsarnokságának" nevezek. Képzeld el, hogy csörög a telefon. Figyelmed már ekkor sem ott van, ahol lennie kellene. De tegyük fel, acélos akarattal megállod, hogy ne vedd fel a kagylót. Igen ám, de agyad továbbra is azon elmélkedik, hogy vajon ki akart beszélni veled, és miről. Közben üzenetet kapsz a cég belső kommunikációs hálózatán: sürgős megbeszélésre várnak a javadalmazási bizottsághoz. Ekkor közvetlen beosztottad kopogtat egy olyan problémával, amit, ha nagyon akart volna, valószínűleg egyedül is meg tudott volna oldani. Jól informált munkatársad már a folyosón elkap, hogy megossza veled a legfrissebb pletykákat. Mindehhez ott van az a főnöködnek készítendő beszámoló, aminek egyébként szerinted semmi értelme, inkább amolyan "mondvacsinált" munka. A főnök reggelre várja. Most pedig már délután fél öt van.
A legtöbb sürgős dologgal az a baj, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni. Természetesen van, amelyik tényleg fontos. Azokhoz a dolgokhoz azonban, amik igazán számítanak az életben, csak a legritkább esetben van köztük. A sürgős dolgokra tökéletesen alkalmazható a jól ismert 80/20-as szabály: időnk 80%-át ezekkel töltjük, miközben nem több mint 20%-uk tekinthető csak igazán fontosnak.
A sürgős dolgok néha álruhában, észrevétlenül lopakodnak be életünkbe. Egyesek már szinte háttérzajként zsongják be életünket. Ha te is úgy élsz, ahogy a legtöbb ember, akkor neked is rengeteg olyan tennivalód van, amit "el kell", "el kéne", "fontos lenne" vagy "jó lenne" elvégezned. ezek legtöbbje azonban - jobb, ha tudod - egyáltalán nem fontos, ha összeveted őket vezérlő értékeiddel.
Vajon hogyan kezeljük a sürgős ügyek ilyen mértékű eluralkodását életünkben? Jellemzően még keményebb munkával, és még elszántabb akarattal. Következmény? Ha nem visz el bennünket valami stresszel kapcsolatos betegség, mondjuk egy jó kis szívroham, hátralévő napjaink Henry David Thoreaut idézve "csendes kétségbeesésben" telnek el. Közben pedig néha felsóhajtunk:

"Valahogy képtelen vagyok eljutni a valóban fontos dolgokig!" vagy, "Vajon tényleg csak ennyi lenne az élet?"