Mexikói játék - Férfi és Nő

Abdai Annika Art

Mexikói játék”

Mexikóban honos az a labdajáték, amelyet egy férfi és egy nő játszik. Egy-egy körben állnak. A körök szélei csak egyetlen ponton érintik egymást. Mindkét játékos saját körében áll, futkos, előre-hátra, középre, oldalt és vissza. A körből sem a fiú, sem a lány nem léphet ki. Tollal díszített labdát dobálnak egymásnak. Kézből-kézbe száll a labda, mint lélektől-lélekig a szó, mint egymás felé vágyó kívánság, mint az egymást akaró szenvedély.
Szálldos a labda, él a szenvedély: üzenet. Csak üzenet. E játék ősi hagyomány szerint jelképezi a férfi és a nő viszonyát. Nem képesek találkozni. A körből nem szabad kilépni. Egyetlent tehetnek: egymásnak üzennek és jól tudják, valahol, valamikor egyek voltak és egyek lesznek.
A különös játék az ember – aki nő és férfi – titkát tárja fel, és jelzi kettőjük egységét. Ugyanakkor a drámai tánc példázza, hogy a lehetetlenség ellenére is lehetséges, hogy a férfi és a nő önmaga zártságából üzenjen, intsen, szóljon... Gyújtson és gyulladjon.

Hamvas Béla e titokvalóságról így ír:

„A férfi Énnek meg kell gyulladnia egy női Énen, és a női Énnek a férfi Énen, mert ha zárt marad, sohasem lép viszonyba a kettővel, nem éghet el, és nem válhat soha Eggyé, pont marad és felület, örökre kettő marad.”

E tánc nélkül az ember nem élhet. Jól játszod a táncot? A tét önmagad, a tét életed. Ebben a játékban tiéd a sajátosan női szerep.
Mielőtt erről mélyebben elgondolkoznánk, emlékezzünk a Teremtés könyvére, amely elmondja Ádám teremtését, majd Éváét. Együtt Isten képmásai. Személyek. Értelemmel, szabad akarattal rendelkeznek, szeretetre képesek.
Személynek lenni az istenképiség alapján annyi, mint egy másik „én”-nel közösségben élni. Istenben három személy van. Az ember sem tud egyedül létezni, hanem „egységként a kettőben”, azaz egy másik emberi személlyel együtt létezhet, élhet.
„Mexikói játék” – Teremtő gondolta férfi-nő kettős egysége. Gondolkodjunk el szerepükről, amelyet tulajdonképpen nem „játszani” kell, lehet, hanem élni.

Férfi és nő

Olvashattad már, hogy „a Nő határtalan lény”, sőt éppen az, „aki sohasem annyi, amennyi, hanem mérhetetlenül több”. Miben nyilvánul meg ez a „határtalanság”, a „mérhetetlenül több”? Például a férfi és a nő kapcsolatában is. Amikor az Örök Nő jelentőségéről ír századunk nagy gondolkodója, Theilard de Chardin, akkor a következőket állapítja meg:

„Először is jómagam vitathatatlanul hiszem azt, hogy a férfi – még ha igen-igen átadja is magát egy eszme vagy az Isten szolgálatára – csak akkor juthat el lelki érettségére és teljességére, ha valami »érzelmi« hatás éri. Ez a »szentimentális« hatás érzelmileg járja át értelmét és legalább kezdetben felszítja szeretetének erőit. Mint ahogy lehetetlen élni fény, oxigén vagy vitamin nélkül, ugyanígy a férfi – egyetlen férfi sem – mellőzheti a Nőit.”

Ha valaha is elszomorodtál, hogy leánynak születtél, most ráébredhetsz, mily nélkülözhetetlen vagy éppen nőiességedben. Szóljon tovább Chardin:

„A Nő a Férfi számára: a Világmindenségtől remélt minden kiegészítésnek szimbóluma és megszemélyesítője...
A Nő szárnyakat bont, érzékennyé tesz, önmagának nyilatkoztatja ki a Férfit, akit szeret. Ez olyan ősi igazság, mint az Ember...
A Nő úgy áll előtte, mint a világ vonzóereje és szimbóluma. Már csak úgy tudja átölelni, hogy maga is a Világ méretei szerint nagyobbodik meg. S mert a Világ mindig nagyobbodik, még mindig befejezetlen, s nálunk mindig előbbre jár, ezért – hogy elérhesse azt, akit szeret – a Férfinak vállalkoznia kell a Mindenségnek és önmagának meghódítására.”

Chardin az örök női páratlan hivatását hangsúlyozza: szerepe a világot átadni a férfinak, szerepe segíteni a férfit a világ meghódításában, amely küzdelemben a férfi kezével, eszével harcol. Tükör lenni, hogy a férfi megtalálja önmagát. Ki akarhatna nő létére ennél kevesebbet? És lehet ennél többet? 
Ő azt is állítja: „Az Anyag legpezsgőbb formája a Női.” „Az Anyag erői között a Női a legfélelmetesebb.”
Hogy mi következik ebből, azt is leírja: „A Női olyan illat, amely szédít; ital, amely részegít. A Valóság területén a »veszély« az erő jele is. Minél veszélyesebb valami, meghódítását annál inkább parancsolja az Élet...
E csúcs megmászásáról csak akkor mondunk le, ha megmagyarázzák nekünk, hogy a felfelé kúszás miért ne hozhatna minket közelebb Istenhez. A női csillagon át az isteni Nap még látható, ragyoghat, sőt még élénkebb fénnyel ugyanazon síkon és ezen a síkon túl is. A szerelmi kettős felmagasztosulva fogadhatja a magasabb isteni vonzást...
Az Anyagnak tulajdonított mélységek csak a Szellem csúcsait tükrözik. A szerelmi vonzás és birtoklás központja fokozatosan fordul a lelki felé. Hogy elérjék egymást, a létezőknek magasabbra körözve kell keresniük egymást.”

Elképzelem, amint olvasod ezeket a gondolatokat, sejtve érzed, mily titkokat hordozol magadban. Talán megijedsz, talán kételkedsz, hogy mindez igaz lehet? Paul Claudel Selyemcipő című drámájában a hitetlen, kétes tisztességű Don Camillo az általa csodált és szeretett nőhöz, Dona Prouzhoz így kiált:

„Mutasd meg arcodon végre az Istent, akit nem bírsz már magadba zárni. Hadd érjem el szívednek mélyén azt a vizet, amelynek tiszta forrása csak te vagy.”

Sok fiatalról tudtam ifjú koromban – most hasonlóan ismeretségi köreimben –, hogy voltak s vannak fiúk, férfiak, akik kedvesük, szerelmük Isten felé fordulásában ismerték fel a vallás értékét és döbbentek rá önmaguk Végtelen felé vágyakozására.

Tudjuk a történelemből, hogy a királyi családokban a gyermeknek már tudatának ébredésétől kezdve állandóan mondták: királynak születtél! Így tették benne öntudatossá, ki is ő, s mivé kell válnia.
Én most azt írom:

"Nőnek születtél, teljél meg nemes öntudattal, tiszta önérzettel és vállald az Örök Női megélését, hiszen „határtalan lény” vagy, „mérhetetlenül több” van szívedben, mint ami látszik. S mindez kivirágzik, teljessé tesz a szeretetben, a szerelemben."