AZ EGO AZONOSULÁSA A FÁJDALOMTESTTEL

-Eckhart Tolle: A Most hatalma-

8. rész

AZ EGO AZONOSULÁSA A FÁJDALOMTESTTEL

Az előbbiekben ismertetett folyamat rendkívüli erejű, mégis egyszerű! Egy gyerek is képes elsajátítani, és remélhetőleg egy napon ez egyike lesz azon dolgoknak, amiket a gyerekek elsőként tanulnak meg az iskolában.
Amint megértetted az alapelvet, hogy a benned zajló események megfigyelőjeként légy jelen – és ezt a “megtapasztalás révén érted meg” -, birtokodba került az átalakuláshoz szolgáló leghatékonyabb szerszám!

Ezzel nem kívánom letagadni, hogy a fájdalmaddal való nem azonosulás olykor igen erős belső ellenállásba ütközik. Ez különösen akkor következhet be, ha életed nagy részét eddig érzelmi fájdalomtesteddel való teljes azonosulásban töltötted, és énképedet teljesen vagy nagyrészt ennek alapján alakítottad ki, más szóval ez azt jelenti, hogy érzelmi fájdalomtestedből boldogtalan ént alkottak és azt hiszed, hogy ez az elme alkotta kitaláció te magad vagy. Ebben az esetben az identitásod elvesztésétől való, öntudatlan félelem erős ellenállást vált majd ki mindenen nem azonosulással szemben.

Másként megfogalmazva: inkább vagy hajlandó továbbra is fájdalomban élni – a fájdalomtest lenni -, mint beleugrani az ismeretlenbe és megkockáztatni a már ismerős, megszokott, boldogtalan éned elvesztését. Ha ez lenne nálad a helyzet, akkor figyeld meg az ellenállást magadban! Figyeld meg a fájdalomhoz való ragaszkodásodat: Légy nagyon éber! Figyeld meg azt a különös örömet, amit a boldogtalanságból mentesz! Figyeld meg a kényszerítő erőt, amely arra indítana, hogy beszélj vagy gondolkozz róla! Ha tudatossá teszed, az ellenállás megszűnik. Ezt követően figyelmedet már a fájdalomtestbe irányíthatod, tanúként jelen maradhatsz, és így elindíthatod annak transzmutációját.

Csak te teheted ezt meg! Senki más nem képes megtenni ezt neked. Ha azonban szerencsés vagy, és találsz valakit, aki nagyon tudatos, s ha lehetőséged van vele lenni és csatlakozni hozzá a jelenlét állapotában, akkor ő segítségedre lehet, és fölgyorsíthatja a folyamatot. Saját fényed így gyorsan fölerősödik majd. Ha az épp csak lángra lobbant farönköt egy már hatalmas lángokkal égő farönk mellé helyezik, majd egy idő után elhúzzák mellőle, akkor az első farönk is sokkal hevesebben lángol majd. Végső soron ugyanaz a tűz ég mindkettőben. A spirituális tanító egyik feladata, hogy ilyen tűz legyen. Egyes terapeuták szintén képesek lehetnek ellátni ezt a funkciót, feltéve, hogy túlléptek már az elme szintjén, és képesek a veled töltött időben létrehozni és fenntartani az erőteljes, tudatos jelenlét állapotát.

A) A félelem eredete

Úgy beszéltél a félelemről, mint alapvető, háttérben meghúzódó érzelmi fájdalmunk részéről. Hogyan keletkezik a félelem, és miért van belőle oly sok az emberek életében? S vajon nem szükséges-e az egészséges önvédelemhez bizonyos mennyiségű félelem is? Ha nem félnék a tűztől, esetleg belenyúlnék, és megégetném magam!

Nem a félelem miatt nem nyúlsz a tűzbe, hanem mert tudod, hogy megégetnéd magad. Nincs szükséged félelemre ahhoz, hogy elkerüld a fölösleges veszélyeket. Ehhez csupán minimális intelligencia és józan ész szükségeltetik. Ilyen gyakorlati ügyekhez érdemes alkalmazni a múltban megtanult leckéket. Ha viszont valaki tűzzel vagy más fizikai erőszakkal fenyegetne, akkor már valószínűleg félelmet éreznél. Ez a veszélytől való ösztönös visszariadás. Én azonban nem a félelem pszichológiai állapotáról beszélek itt.

A félelem pszichológiai állapota elválik bármilyen konkrét, valódi, azonnali veszélytől. Ez több formában jelentkezhet: kényelmetlenség érzetként, aggodalomként, szorongásként, idegességként, feszültségként, rettegésként, fóbiaként stb. Ez a fajta pszichológiai félelem mindig valami olyasmivel kapcsolatos, ami megtörténhet, s nem olyannal, ami éppen most történik. Te itt és most vagy, elméd pedig a jövőben. Ez “szorongásszakadékot” szül. Ha te az elméddel azonosulva elvesztetted a kapcsolatot a most erejével és egyszerűségével, akkor ez a szorongásszakadék állandó társaddá válik. A jelen pillanattal mindig meg tudsz birkózni, viszont képtelenség megbirkózni valamivel, ami csak az elmének egy kivetítése, a jövővel.

Sőt, ameddig az elméddel azonosulsz, addig életedet folyamatosan az ego működteti, ahogy azt már korábban is említettem. Az ego – épp fantomtermészete miatt – a finoman kimunkált védelmi mechanizmusok ellenére nagyon sérülékeny és bizonytalan, s állandó fenyegetettséget érez. Mellesleg ez még akkor is így van, ha az ego kifelé nagyon magabiztosnak mutatja magát.

Emlékezz csak a definícióra, miszerint az érzelem a testnek az elme működésére adott válaszreakciója.

Vajon milyen üzenetet kap a folyamatosan a test az egótól, a hamis, elme teremtette éntől? “Veszély! Fenyegetve vagyok!” És milyen érzelmet gerjeszt ez a folyamatos üzenet? Természetesen félelmet.

A félelemnek a jelek szerint számos oka lehet:

veszteségből való félelem, kudarctól való félelem, sérüléstől való félelem stb. Pedig végső soron valójában minden félelem az ego félelme a haláltól, a megsemmisüléstől. Az ego számára a halál mindig karnyújtásnyira ólálkodik. Ebben az elmével azonosult állapotban a haláltól való félelem az élet minden területére kihat.

Pl. még egy olyan, látszólag triviális és “normális”, gyakori jelenség is a halálfélelemből ered, mint a kényszeres szükséglet, hogy a vitában neked legyen igazad – görcsösen védve az álláspontod amivel azonosultál – s hogy egy mentális, gondolati pozicíóval, akkor tévedésed esetén a te – elme alapú – énképedet komoly megsemmisülési veszély fenyegeti. Egóként tehát nem engedheted meg magadnak, hogy tévedj! A tévedés egyenlő lenne a halállal! Emiatt vívtak háborúkat, és emiatt futott megszámolhatatlanul sok kapcsolat zátonyra. Ha egyszer véget vetsz az elméddel való azonosulásnak, akkor éntudatod számára már nem számít, hogy igazad van-e vagy nem, s így szerte foszlik a mélyen tudattalan, erős kényszered, mely szerint feltétlenül igazadnak kell lennie – ami egyébként az erőszak egyik megnyilvánulási formája. Akkor világosan és határozottan kimondhatod majd, hogy mit érzel, mit gondolsz, és ez már nem jár együtt sem védekezéssel, sem támadással. 

Ebben az állapotban éntudatod bensődnek már egy mélyebb és igazabb forrásából táplálkozik, s nem az elmédből. Vedd észre a benned esetleg fölbukkanó védekező kényszer bármilyen formáját! ez esetben vajon mit védesz? egy illuzórikus identitást, az elmédben lévő képet, egy fiktív lényt. Azáltal, hogy ezt a mintát tudatossá teszed, hogy tanúként megfigyeled, megszünteted a vele való azonosulást. Tudatosságod fényében a tudattalan mint így már gyorsan szerte foszlik. Ezzel véget ér minden vita és hatalmi játék, amik roppant mértékben rombolják az emberi kapcsolatokat. A mások fölötti hatalom valójában erőnek álcázott gyöngeség. Az igazi erő bensődben található, és az most elérhető számodra!

A félelem állandó társául szegődik annak, aki az elméjével azonosul, és így elveszti a kapcsolatot valódi erejével, mélyebb énjével, amely a Létben gyökerezik. Egyenlőre nagyon csekély azoknak a száma, akik túljutottak az elmén, és így föltételezhető, hogy jóformán mindenki, akivel csak találkozol vagy akit ismersz félelemben él. Csupán a félelem intenzitása szempontjából különböznek egymástól. A skála egyik vége az aggodalom és a rettegés, a másik vége a bizonytalan nyugtalanság és a távoli fenyegetettség érzése, és mindenki e két véglet között ingadozik. A legtöbb emberben csak akkor tudatosodik ez a félelem, amikor az valamelyik hevenyebb formájában jelenik meg.